Katsányi Sándor: A főváros könyvtárának története 1945-ig (Budapest, 2004)

Előszó

Előszó

15

könyvtárpolitika című munkáját. Ebben - a történtek logikájából következően - túlnyomórészt a Fővárosi Könyvtár tevékenységén keresztül mutatta be a Tanácsköztársaság időszakát - megsemmisítő kritikával. A több oldalról érő támadások elültével elkerülhetetlenül szembe kellett nézni a könyvtár politikailag megbélyegzett, szakmailag mégis vállalt hagyományaival, megfogalmazni annak 1919 után is tovább vihető örökségét. A várt könyvtártörténet a Bethlen István-i konszolidáció után született meg Kelényi Béla Ottó tollából. A könyvtár 1931-es évkönyvében megjelent tanulmányt tekinthetjük a Fővárosi Könyvtár történetének első átfogó, tudományos igényű feldolgozásának. A gazdag forrásanyagra, köztük Gárdonyi Albert előmunkálataira épülő, történészi tárgyilagosságra törekvő, a tényeket kommentár nélkül bemutató korrekt munka Kelényi puritán egyéniségét tükrözi.

A könyvtárban 1945 őszétől -1946 tavaszától alapvetően új helyzet alakult ki. A pártkoalíciós alapon felállított vezetésben Flajdu Henrik oldalán Dienes László és Kőhalmi Béla személyében helyet kaptak Szabó Ervin egykori tanítványai. Ebből természetesen következett a könyvtár történetének radikális újrafogalmazása, a Szabó Ervin-i korszak rehabilitálása, a Horthy-éra könyvtárügyének kemény bírálata. Ennek egyik első megnyilvánulása Dienes László könyvtártörténeti vázlata, melyet egy könyvtáros képző tanfolyam előadására készített 1948-ban. Ugyancsak a könyvtár történetének újraértékelését célozta Kőhalmi Béla több visszaemlékezése is. Már az ötvenes évek elején megfogalmazódott egy nagyszabású, átfogó, és a kor ideológiájának megfelelő könyvtártörténet megírásának a terve is. A több vállalkozóból álló szerzői közösség 1954-ben tette le a Művelt Nép kiadónak szánt kéziratot a lektorok kezébe, akik azonban annak kiadása helyett azt ajánlották, hogy egy szerző dolgozza át az ily módon csupán nyersanyagnak tekintett írásokat. Ekkor fogott neki Remete László (aki az 1954-es kéziratnak is egyik szerzője volt) a könyvtártörténet alapos feltárásának. Minden korábbinál szélesebb forráskor felhasználásával végzett, elmélyült kutatásainak eredményeit először a könyvtár évkönyveiben publikálta korszaktörténeti tanulmányok formájában, majd 1966-ban megjelentette A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története című monográfiát.

Remete László hatalmas ismeretanyagot görgető, terjedelmes könyve a könyvtár előtörténetétől 1945-ig tárta fel a folyamatokat. Alapmű lett: nemcsak a könyvtárosok, hanem a korszakkal foglalkozó történészek gyakran hivatkozott kézikönyve. Összegző munka erről a korszakról ezután érthetően nem is született, inkább egy-egy kiemelt téma részletesebb kimunkálására került sor. A háború után történtek megírásához viszont nemcsak a kellő távolság hiányzott, hanem a források hozzáférhetősége és a véleményalkotás szabadsága is.

Erről a félévszázadról tehát mindmáig nem született a dokumentumok lehető teljességén alapuló, higgadt elemzés. Egy olyan időszakról, melynek köztörténeti kutatása előtt immár elhárultak - legalábbis a legfőbb - akadályok, és amellyel kapcsolat-