Katsányi Sándor: A főváros könyvtárának története 1945-ig (Budapest, 2004)
A nyilvános könyvtár megalapozása és indulása (1911-1914)
A nyilvános könyvtár megalapozása és indulása 157 tudományos szakjegyzékek, ez az első, amellyel arisztokratikus korlátozottságunkból kilépve, a nagyközönség olvasószükségletét akarjuk kielégíteni. A társadalomtudományi szakkönyvtárból városi nyilvános könyvtárrá lett intézménynek első könyvészeti szereplése ez." A közel négyezer címet tartalmazó jegyzék fele ismeretterjesztő irodalom (a tizedes osztályozás szerint rendezve), a másik felén a szépirodalom (regények - versek - színművek) és - kisebb arányban - az ifjúsági irodalom osztozik. Az ismeretterjesztő irodalom összeállításának alapelve: „A mindennapi életben szükséges információkat" tartalmazó művek kerültek be, a szakmai információkat tartalmazók nem. A válogatás ideológiai szempontból híven követte a Szabó Ervin-i elveket, mint azt a szerkesztői bevezetés is kifejtette: „A legaktuálisabb kérdésekben föl kellett venni az ellentétes álláspontokat képviselő könyveket. Az olvasó lássa, mit mondanak ezek, és alkossa meg maga a világnézetét. Felnőtt emberekkel és szabad polgárokkal van dolgunk, akikkel szemben a könyvtár számára egyetlen lehetséges álláspont, hogy csak anyagot ad, de irányt nem." A szépirodalmi jegyzék összeállítása viszont - ezt a Bevezető sem rejtette véka alá - egy lényeges ponton eltért a Szabó Ervin-i koncepciótól. Az összeállítás megkezdője, Staindl Mátyás ugyanis 1912-ben megbízást kapott a Népszálló könyvtárának felügyeletére, s ott, a hajléktalan munkások között a gyakorlatban szembesült a teória és a tényleges olvasói igények ellentmondásával. Úgy találta, hogy az utóbbinak nagyobb teret kell engedni. Madzsar szavaival: „A szépirodalmi jegyzék összeállításánál vezetőszempont a közönség szempontja volt: fölvenni mindazt, amit ma olvasnak." Hogyan módosította ez a válogatást? „Fölfelé nem vontunk meg semmiféle határt, besoroztuk a klasszikus, nehéz írókat is, ha azt remélhettük, hogy akad olvasójuk, ellenben nem vettünk fel senkit, még a „legklasszikusabbakat" sem, ha erre nem számíthattunk [...] Lefelé annál nehezebb volt megvonni a határvonalakat. Mit csináljunk azokkal a kisebbrendű írókkal, akik az irodalomtörténetbe de még a kritikába sem kerülnek be, akik oly nagy tömegben gyártják a kérész életű regényeket?" Végül is a közönségigénynek engedve igen nagy számban kerültek be a kor jellegzetes bestseller írói, mint pl. Ohnet (4 művel), Marlitt, Carmen Sylva stb., vagy az olyan lektűr írók, mint Doyle (8 művel). Nem néhány kivételről van szó: a külföldi regényírók műveinek mintegy harmada irodalmilag értéktelen, a kor kispolgári ízlését kiszolgáló tucatolvasmány.121 Madzsar két dologgal érvelt. Egyrészt a szórakozás könyvtári létjogosultságával: „A nyilvános könyvtártól joggal megkívánhatja a szórakozását az, aki nem akar tanulni, de még gondolkodni sem akar nagyon, hanem napi súlyos munka után pihenni egy-egy órát olyan könyv mellett, melyet másnapra egészen elfelejthet." Másrészt Madzsar jóval szkeptikusabb volt a könyvtár nevelői lehetőségeivel szemben, mint a Walter Hofmanntól tanuló Szabó Ervin: „Arra nem lehet számítani, hogy a könyvtár majd nevel magának ezekre [az értékes] könyvekre olvasóközönséget. A tapaszta
