Ady Endre Budapestje (Budapest, 1977)

"Százezernyi kába így élt itt Pesten és Budán"

is, ha az ifr el-elment. Nehéz feilegként tornyosult a végzet a kicsi utca fölött. Olyan volt a feszültség, hogy szinte leszakadtak az események a Hét-Mária utcára.

A kicsi utca elveszítette önmagát. Szfikölt, borzongott, hogy most, no most rögtön ráömlik a szenvedélyek, a kacajok és jajgatások özöne.

Abris csak nézett, nézett. Egy tavaszi alkonya ton egy kis varrólány nyargalt be az utcába. Riadtan, mint egy kis bornyú-őz. Egy pillanatig megállt a ház előtt, hol Abris lakott. Üldözték. A kislány habozott, és aztán beszaladt a kapun. Három pelyhes bajuszú kamasz fordult be az utcán. Elől egy puha, kedves, szemtelen arcú legény. Mintha valami kis manó súgta volna meg neki, eltalálta, merre tflnt a leány. Beugrott ő is a kapun. A másik kettő nem látta. Ezek ellenségek voltak. Piszkosak, nagy, durva kezÖek.

Am Abris nem nézhette őket. Soha még annyi vér nem öntötte el az asz- szony fehér arcát, szemközt az első emeleten, mint ezen az alkonyaton. Nedvesek és tikkadtak voltak, szinte véresen pirosak az asszony ajkai. Abris várt valamit. Az asszony fölemelte jobb karját. A tavaszi pongyola lecsúszott. Meztelen karja olyan volt az asszonynak, mint egy kis lángoszlop. Fölemelte a karját. Egyszer, kétszer, háromszor... Hívta az asszony Abrist.

Abris elugrott az ablaktól, egy kalapot keresett. Véletlenül egy szürke kalapja akadt a kezébe. Sötét volt a szoba. Alkonyat volt. Az utca, a Hét-Mária utca szinte jajgatott a félelemtől. A lépcsőn, egy szögletben beleütközött valakibe Abris. Ok voltak. A kisleány és a szürke kalapos legény, akik idemeneklil- tek. Megijedtek. Abris futtában, lelke gyors meglágyulásában, gondolatban megáldotta őket. Hiszen ezek is csókot adnak egymásnak. És rohant Abris. A kapunál megállóit. Szürke kalapos fejét hajtotta ki kémlelve először a nyugtalan utcára. Valaki kiáltott:

Ez az. Ez a szürke kalapos úrfi. üsd.

A két piszkos, nagy, durva kezß legény leselkedett a kapuban. Az egyik egy kalapácsot rántott elő a zsebéből, s fejbecsapta Abrist. Abris lebukott. Csókraindulóban s véresen. Az első emeleti ablakban valaki sikoltozott. A két szurtos legény ügetve vágott neki az estének. A házak rémült lakói kitódultak.

Az utcába kocsik vágtattak be. Rendőr-kardok csörögtek. A város kiöntött. A félelmes, a rejtelmes nagy élet magához ölelte ez estén vonagló karokkal, a kis csöndes, szfifz, félénk Hét-Mária utcát... Abris föltápászkodott. Szédülve rontott ki a tömegből. Szemeibe csörgött önvére. A nagy, fekete szemekbe.

Az első emeleti ablakot nézte Abris. Véresen .és boldogan. Az asszony szerelemmel s aggodalommal mosolygott Ábrisra. A napraforgó-rózsácskák integettek:- Várunk. Gyógyítsd meg a fejedet.

BN 1905. augusztus 6.

ÖN Bp. 1961. 325-328. 1., 1317. 1.

87