Ady Endre Budapestje (Budapest, 1977)
"Százezernyi kába így élt itt Pesten és Budán"
egészen szélén a városnak. Külön lelke volt, mely alaptalan szemrehányásokat lehelt be a város rengetegébe.- Ti rosszak vagytok többi utcák. Ti bolond, lármás utcák. De engem ám békén hagyjatok. Versengve vonatkoztak el itt az élettől áz emberek. Egymás között nem volt megállapodásuk. De érezték, hogy a vállaik összeérnek. Összetartottak a szíveikben. Vigyázott mindenki, nehogy becsempésszen ide valaki valamit, ami az életet fölkorbácsolja: Vigyázat, vigyázat. Egész világ tele dühös kergeséggel. Vigyázat, vigyázat. A Hét-Mária utcán álmodjon csöndeset a vér. Miként történt? Az utca elfelejtett résen lenni. Egy februárnak ködös napján Ábrist, a szobrászt, beengedte a Hét-Mária utca. Kicsi szobába, harmadik emeletre, honnan nyugtalan, égő fekete szemeivel messze látott Ábris. Szeretett ő messze nézni, mert messze földeket járt. Tele volt nyugtalansággal, kifejezet- lenséggel a lelke. Ülni szeretett ablakában ÁbriS. És nézni, nézni. Fekete szemének fényességét kiszórta sokszor egy szögletkőre, egy félénk, utcapori árnyékra, egy csukott ablakra, egy repedt háztető-cserépre. De olyan nyugtalanok voltak e nagy szemek, hogy szinte beleremegett a kicsi utca. A néma házakra e szemekből távoli nagy viharok emlékei ülepedtek. Egyszer, hogy Ábris szemei úgy csapódtak a szemközti házra, mintha köveiből meztelen nőszobrokat akartak volna kivésni, hirtelen meglibbent egy függöny. Szemben, az első emeleten, virágos ablakban. Egy pillanatra kikandi- tott egy vörös hajú, fehér arcA, kék szemŰ asszonyfej. Mintha hívást hallott volna. A fekete és kék szemek megijedtek egymástól. Olyan temetői volt itt minden. Még csak a tavasz sem lármázott a Hét-Mária utcán. A függöny ijedten libbent vissza. De Ábris már látta, hogy az asszony szemének kis rózsái csodálatos, apró napraforgó-rózsák. És e szemek sokat sírnak a Hét-Mária utcán. Mintha ezóta a város hadikészülődéseit lehetett volna hallani. Tavaszi estéken a hetedik-nyolcadik utcából ideért egy-egy szerelmes sikongás. Korhely - kurjantások, kapucsapódások, kocsi-zakatolások zaja érkezett. Készült az élet a Hét-Mária utcára. A kicis utca lakói titokban riadoztak. Nehéz szagát érezték a közeledő életviharnak. És nem sejtették, ki hozta a veszedelmet. Egyre nyugtalanabb napok jöttek. Az utca lelke egyre forróbban lehelte a maga szemrehányásait. Már portyázó csapatokat küldött erre a város. Egy csöndes délutánon sokszoknyáju parasztleány futott végig vihongva a Hét-Mária utcán. Vagy négy kiabáló, hevült mesterlegény tartott nyomában. Egy éjszaka szinte egy óráig szólott lent az utcán egy rekedt harmonika. Beszabadult a Hét-Mária utcába a nyugtalanság. Ábris pedig nézte az ablakot, honnan olyan szemek néztek vissza, amelyeknek kis rózsái csodálatos napraforgórózsák. A tavasz is segített Ábrisnak. Addig fohászkodtak ők ketten, Ábris és a tavasz, az első emeleti függönyös ablakhoz, míg az ablak órákra levetkőzött. És állt mögötte az asszonyba vörös haji asszony, kigyult arccal. Az apró napraforgó-rózsák néha úgy megnőttek, hogy égy gombostflnyi fehérség sem maradt az asszony szemgolyóján. Virág volt ott csak, virág. Áprilisban már bolond volt a Hét-Mária utca. Az egész környék cselédsége ott kergetőzött. A vörös hajii asszony pedig már integetett 86
