Ady Endre Budapestje (Budapest, 1977)

"Budapest… végső földülésemben megtámasztott"

ditó erőt és ifjú gerjedelmeket. Most, íme, elmentek, akik ültek környékezve, és hallgattak, s akik most röhögve gondolnak a trónoló, vén, szomorú bohócra.

Ha ugyan gondolnak, mert nyilván örvendetesebb dolgokkal enyelegnek, s én egy kis stációja voltam, henye kíváncsiságuknak. Hallgattak, néztek, furcsáltak, mert ennyi legalábbis dukál annak, kinek a neve, élete szállós és ismerős. "Bizony, vén bolond, itt a trónon - mormoltam - , te voltaképpen egész hitvány életedben sem kaptál magad és magadért semmit. Amit itt-ott hébe-hóba kaptál, a neved kapta, az a meghurcolt, híres, szegény, rongyos zászló."

Nini, valóban: megszületésem, az anyám emlője, talán egy-két gyermekkori öröm volt az enyém, csak az enyém. Aztán nem volt semmi sokáig, s azután jött kínlódások és ostoba véletlenek kálváriáján a híresség. És azóta barátai vannak a nevemnek, vannak erős ellenségeim, jönnek asszonyok és leányok, kik hiúságból egy-két órára eltörik ezt a nevet. Én ma már senki se vagyok, egy elnyűtt ember, ön-nevének megrokkanni-tiltott, ifjúságot hazudó rabszolgája. Ezek a pincérek itt a nevemnek hajbókolnak, s a szomszéd kocsma asztalok bámészai a nevemet bámulják. S ebben a nagy városban nincs hel^ és perc, amikor úgy szökhetnék meg a nevemtől, hogy fölszabadult, büszke, víg örömeim lehessenek.

Hiszen csakugyan nem lehetek kedves úr, megindító barát, szédítő hím, nem semmiképpen sem nagyszerű ember. De mégis, egyszer legalább, igazan, érdemes, míg van vágyam, fogam, hajam, izmom, hódíthatnék valamit maga- ' mért, magamnak.- Ez a leány először van itt - súgta a figyelmes főpincér, s rámutatott egy most érkezett, nagyon fiatal, óriás kék szemeiben a lomha álmosság harcát palástoló, fehérbőrű, majdnem-kékhajú gyermekre. - Kezdő táncosnő itt közel, az Athén-szinházban - súgta még hozzá konfidenskedve s hunyorga- tott az éjszakázástól vörösre vert szemeivel.

S a leány valami példátlanul suta bátorsággal már két perc múlva, nagyon piciny lábaihoz méltatlan cammogással, de határozottan odajön az asztalomhoz.- Főpincér ur mondta, hogy idejöjjek, és nincs is gazdátlan asztal - magyarázta friss, oktondi, furcsa, kedves hangon -, hát idejöttem.

Nagyon szép volt a Hajnal, nagyon utáltam magamat, éjszakámat és életemet, és azt akartam, hogy megtudjak valamit, ha belehalnék is. És szörnyű pazarsággal került az asztalra a kis vendéglő minden jósága, drágasága ételben, italban, virágban, cicomában.- Édes kis lyányom, beszéljen magáról, az estéiről, a családjáról, a céljairól s a szerelméről, ha van - mondtam.

Különösen, majdnem megvetően nézett reám, nem érthette a beszédemet, s kutatott rajtam bizalmatlanul, nyugtalanul.- Maga alighanem színész vagy iróféle - merte végre kimondani a nagy megfigyelések eredményét, és pezsgős poharát fölhajtotta, és ásított.- Nem ismer - mormogtam, s mint egy bolond, szerettem volna föl— hallelujázni, kacagva ordítani, s ideparancsolni mindent és mindenkit e kis nő lábai elé.

41