Ady Endre Budapestje (Budapest, 1977)
"…több kulturát ennek az országnak…"
KRÚDY GYULA KÖNYVE A VÖRÖS POSTAKOCSI 161 Nem, ez még mindig nem Budapest regénye, ez a könnyes, drága, gyönyörű könyv sem az. "A vörös postakocsi", a Krúdy Gyuláé. De én nem tudom, csakugyan, okvetlenül meg kell-e írni azt a bizonyos pesti regényt úgy, hogy egész, mai Budapest aljaskodjék benne? Brődy Sándorék biztatgatásainak nem lesz jó végük: jelentkezni fog Budapest állított regényével váratlanul valamelyik ügyes, ravasz, második minőségű költő. A Bródyak, a Krddyak írásai éppen hiányosságaikban nagyszerűen oktatók és olyan gazdag anyagúak és olyan ösztönzők, hogy ez bizony megtörténhetik. Én Krúdy helyén nem Anyeginból vettem volna mottót a könyvembe, vagy odateszem minden esetre Anyegin mellé a Tündérálom, Petőfi négy sorát. "Egy hattyú száll fölöttem magasan, Az zengi ezt az édes éneket, - Oh, lassan szállj és hosszan énekelj, Haldokló hattyúm, szép emlékezet". Mert Krúdy, édes szerencsénkre, nem azt írta, amit regénye bejelentőjébe fölsorolva ígért, hanem eldalolta tegnapi ifjúságának boszorkányos muzsikájú dalát. Mai ifjúsággal dalolni a tegnapi ifjúságról csak igaz költőnek adatik, a legnagyobbakhoz hasonlónak, akinek nem egyetlen ifjúsága van, de váltogatja az ifjúságokat. Ez a tegnapi ifjúság Budapesten virágzott el, mert nem is lehetett predesztináltabb helyén, mint Budapesten, s szinte csak ennyi a Krúdy könyvében Budapest szerepe. Mert például az író vidéki emlékekkel terhessége, mely olyan szép és csodás e könyvben, mint a Krisztusanyaság, Budapestet majdnem lefokozza, sőt érdektelenné teszi itt-ott. "A vörös kocsi" nemcsak a tegnapnak, a pestbudai bizarrságnak, s az emlékezésnek szimbóluma, de a Krúdy-regény -, ha ugyan regény -, nagy tár- sadalomtalanságáé. Azokról és úgy, akikről és ahogy Krúdy ír, csak az írhat, akinek társadalmi rangja tisztázhatatlan és állandóan a napidíjas és az líristen között libegő. Csak ez látja meg és kedveli a társadalom lehívebb reprezentá- lóit, azokat tudniillik, akik a társadalmon - kívül bitangolnak. Ezek az emberek adnák a regénynek a hivatalos regényszerűséget, ha mindnél nem volna több, főbb, megindítóbb maga Krúdy vagy mondjuk Rezeda, az író. Itt hát megint egy pompás kihágás történt a mÖf aj-szabályok ellen, íródott egy regény, mely sehogysem regény. Egy prózaizált és Krúdysított, de mégis annyira belső versű Byron-hősköltemény, amilyszerŰt úgy akartam volna tavaly egy verses-regény kísérletemmel. De ugyané miatt érheti szemrehányás is sok Krúdyt; naplónak nem napló, memoárnak pedig gyáva egy kicsit ez a könyv. Sok megnevezett, polgári nevén fölcsípett élő személye, egy-egy éles fotográfiája majdnem pasquille-alacsonyra stílyeatik néhol a könyvet.. Egyenetlenségei azonban mégsem hibák, de több valószinŰtlenséget szomjúhozunk gyakran, pláne, mert Krúdy megígérte azt a sok olyan nem-valószinüséget, amely a mflvész legmélyebb élet- és maga-látása. De könnyes, drága, gyönyörű könyv ez mégis, úgy ahogy írta, aki írta, fölséges versvallomás arról, miként teszik az álmok passziwá a mai Casanovát. 198
