Ady Endre Budapestje (Budapest, 1977)
"…több kulturát ennek az országnak…"
138 PÉNTEK ESTI LEVÉL Van nekem Párizsban egy fiatal francia piktor barátom. A szép férfiak utálatos fajtájából való. Ez rontotta el. Erős, szilaj, nagy temperamentum. S az asszonyok miatt nincsen nyugodalma. És mert nem azok közül a zsenik közül való, kik minden poklokon és öleléseken keresztül az álmaik irányába törnek, aligha lesz belőle más, mint ami: sokat ígérő talentum. Ez időben mindig Budapestre készült. Azt hitte a balga, hogy én és a magamfajtájí rokontalan, ismeretlen ember protezsálhat itt valakit. S egy csömörlítően őszinte percében el is árulta számítását. Ő hallotta, - mondotta - hogy a képek kevésbé számítanak arra Keleten, ellenben egy ügyes, mutatós ifjá ember, aki pláne idegen, egy-két famíliába beudvarolja magát Budapesten, s olyan vásárokat csinál a képeivel, hogy az csoda. Bevallom, megerősítettem hitében barátomat, sőt kiegészítettem az információt.- Kedves barátom, valóban nálunk vagy az asszonyoktól kell kiudvarolni a mflvészi sikert, vagy a vén, méltóságos trotliktól. Nem árulom el, hogy van-e képe a mostani tárlaton az én barátomnak. Talán - nincs. Mert akkor ő itt volna, s csak láttam volna valahol. De a külföldi művészek Budapestre küldött képein látom a "trottliarchia" hatását. Különösen a franciák vetettek meg bennünket legjobban. Ők igazán csak azokat a dolgaikat küldték el hozzánk, amelyeket sehol a világon nem mertek volna kiállítani. Jó ez a magyar trottliknak. Persze annál rosszabb a magyar művészek dolga. A trottlik rámutatnak az idegenekre:- Lám, lám, ugy-e Nyugaton nem nyugtalankodnak az emberek. Mednyánszky, Grünwald, Ferenczy, Katona Nándor, a régiek közül még többen s a fiatalok közül is sokan nagyszerűek, erősek. No de magyarok s nagyjában mind olyanok, kik a dicsőséget lelkűkből sugároztatták, s akarják sugározta tni. Bajos dolog. Lehetetlen dolog. Az én francia barátom jobban ismer bennünket, mint a saját művészeink, kik igazi művészek. A filharmonikusok Mahler III. szimfóniáját ismertették Budapesttel tegnap. Nietzsche zenei magyarázata a téma. Nagy sikere volt máshol, tehát mi lígy mutattuk, hogy értjük és tetszik. Ami még szép tőlünk. De mikor történik meg nálunk, hogy mink, mink magunk, legyünk az íjnak és jelesnek fölismerői? Ez az a turáni átok, melyről még nem szeilemeskedett Herczeg Ferenc. Azaz, pardon, íme a János vitéz. Egy huzamban százhatvanötször. Eredeti magyar színdarab, alkotás. Soha még magyar szellemi munka ilyen kolosz- szális sikert nem ért. És örülnünk kell neki, ha pukkadunk is. Nem az irigységtől, óh nem, de a benne jelentkező szimptómától. Ez a mélység és magasság az országban. Jól van. Hiszen Stendhal megjósolta, hogy ennyi és ennyi idő múlva értik meg őt. De még az ő korában divat volt kultuszt csinálni a meg nem értettségből. De ma nincs ember, bármit beszéljen is, ki ne a má-t szeretné meghódítani. No hát: tessék János vitéz-t csinálni. 174
