Jókai Mór Budapestje (Budapest, 1975)

"Budapestet nem pártfogolta sem császár, sem szabadság: ez a nemzeti életerőnek a műve"

Folytatja a képet alább a gyümölcspiac, mely alant a rakparton elkezdődve végig vonul egész a vámházig, készélesedik a plebánla-téren: ernyős sátorokkal és azok nélkül, hagymafentő sáncok, zöldségtorlaszok, hihetetlen mennyiségeivel a piros paprikának s még pirosabb paradicsomalmának, fölváltva gyUmölcsgarmadáktólI a piros szín minden változataiban rikító almák kosár számra; a hamvas kék szilva s a sárguló őszi barack öblös puttonyokban; a minden szinU és zamatu szőlők halmazai; embermagasságu határhalmok rakva óriás görögdinnyékből, a sötétzöldön kezdve a csikós világos zöldig; csalogatóul egy-egy ketté szelve s vérbélU tartalmát kifelé fordítva. Már a sárgadinnye több kíméletet kíván; az nem hagyja magát kupacba tetézni, s kantalup, turkesztán, cserhaju külön vármegyét követel. Az elárusító hölgyek kivétel nélkUl a legsúlyosabb néposztályhoz tartoznak, derék termettel, jó egészséggel, ép tüdővel megáldva, a kik a nyár rek- kenő hevét s a zimankós tél hózivataros napjait ugyanabban a jellemző öltözetben dacolják végig panasztalan, sorsukkal megelégedve. Becsületes, jó teremtések. Engednek alkudni. Nem magasztalják fel a selejtest annak, a ki ért hozzá; nem gorombáskodnak a válogatóval. Pedig ide jár a város minden "jó gazdasszonya": fiatal kisasszonyok, polgárnők, hivatalnokok feleségei, divatos öltözetekben, cselédeiktől kisérve. Maga e sorok írója is gyakran meg szokott közöttük fordulni nyaranta a svábhegyi szükségletét bevásárolni 8 igy tapasztalat nyomán adhatja ki a bizonyítványt, hogy a Pest-dunaparti gyümölcs- és zöldség-áruló hölgyek mintaképei a kellemetesen méltányos igazságtudásnak.

Tovább haladva a Dunapart mentén, rábukkanunk a nagy ba r o m f ipia c r a , melynek előcsá- pataival már találkoztunk a zöldségpiacon, a kránclis hölgyekkel, kik csirkét, libát kinál- gatnak a kocsival megállapodónak. Itt azonban már egész kolóniája van az áldozatra szánt tollasoknak, nagy részük kupola idomú vesszőrekesztékekbe zárva. Ezeket többnyire a közel fekvő nagy alföldi városokból hozzák; azonban a pesti kofák már a vám előtt megvásárolják s a csirke- monopoliumot kezükből ki nem bocsátják. Nem felejtendők el ezek között a gyönge malacok sem, a melyek, kivált uj esztendő előtt, mesés árakon kelnek, mivelhogy Budapest összes keresztény lakossága át van hatva attól a hittől, hogy uj-év napján a malacpecsenye szerencsét hoz. mert "előre" tur; a szárnyas baromfi ellenben baljóslatú sült ekkor az asztalon, mert az "hátra" kapar!

Ebbe a kedélyes népcsődületbe elszórva, - ma már mind ritkábban ugyan - találjuk a Lacikonyhákat .

Egy kis magyarázat kell hozzá.

A régi magyaroknak több rendbeli László királyuk volt. A legelső Szent László volt.

I

Ezt szerették azért, mert vizet teremtett elő a sziklából a szomjazóknak . A második volt Kun László. Ezt nem szerették azért, mert az embereket éhezni tanította; elvette a marháikat, úgy hogy a parasztok maguk húzták a laptikát s elnevezték azt Kun László szekerének. Hátul maradt a Dobzse László, a ki annyira engedékeny volt, hogy utoljára nem volt pénze a mészárszékre, hanem a sátoros kunyhóból hordntta fel Budavárába a sültet.

Ezért hijják azt a sátor alatt sistergő katlant mai napig Laci konyhának.

De annyit meg kell vallanunk, hogy a ki még abból a fehér cipó közé szorított cigány pe56