Jókai Mór Budapestje (Budapest, 1975)

"Budapestet nem pártfogolta sem császár, sem szabadság: ez a nemzeti életerőnek a műve"

c senyéből nem evett, s rá abból a hamisítatlan kecskeméti káreosból nem ivott; az nem is tudja, mivel élt Lucullus?

Egy utca-kanyarodásnál a baromfi-vásárról a halpiacra bukkanunk.

A halárusnők már a kofák aristocratiájához tartoznak. Mindannyian délceg, kidomborult alakok; festői mintát is találni közöttük. Sátoraik alatt láthatók nagy kádakban a böjti eledelül szánt kisebb fajta vickándó csemegék; de a vágó tőkéiken mázsás harcsák, tokok és vizák pompáznak, melyek még félig elevenek, s tátognak, mikor a szép kezek a hatalmas bárddal egy szeletet levágnak belőlük.

Különös gourmand uraságok, casinói habituék tudják a módját, hogyan kell magukat nagyratar- tó halász uraságok által meginvitáltatni azok földszintes házaiba, kedélyes halászlére, a hol aztán nincs egyéb, mint magyarosan készített hal - meg pezsgő, és semmi toaszt. Hanem ezt csak válogatott urak engedhetik meg maguknak - ritkaságképen.

Ilyen a budapesti vásári élet. Hiányzik belőle a világvárosok kinálgatási lármája: az az énekhangra szedett reklám, a mitől a délelőtti órákban visszhangzanak Páris és Nápoly utcái.

Még nehány évtizeddel ez előtt lehetett nehány sajátszerü hangot hallani az utcákon: a dunavi- zes ember "Dónawoósz!"-t kiabált, a házaló eltutmálta reszkető hangon a "Handlééé!"-t, a szalmaáruló végig kiabálta az utcát a "szalmát vegyenek"-kel, a váci olajárusnő elrikkantotta az "o- láj"-t, a milimári leány beénekelte a kapu alá "Káfen-s a Mili und an Obers!”, a soroksári polgártárs ránk parancsolta dörgő szóval, hogy "Krumpli káft!" /magyar-németül/, a tót leány me- lancholieusan énekelte a "Káfni Sooond"-ot /vegyenek homokot/, a tót ablakos minden kapun bekiáltotta hogy "fénsztrmók!", stb. Ma már mind ez múlófélben van, kivált a pesti oldalon; a kinek valami eladni valója van, nem hívogatja a vevőket; tudja, hogy érte mennek.

Most egy intésére a btlvészpálcának ugyanaz a kép áll előttünk, csakhogy télre válva. Ugyanaz a közönség: uraságok és napszámosok; azok prémes kabátokban, karmantyúba dugott kézzel, ezek pokrócba bugyolált láblal, vaslapáttal a kezükben. Mindenki a zajló Dunát nézi.

Az alsó rakpartot ellepte már az áradat; a raktárak és a gőzösök váró szinjei eszterhajig merit- vék a vizbe. A fölséges folyam, közepén egész domborura duzzadva, vágtat, mint a förgeteg, a két összeszoritó part között: fenn Pozsony, Komárom, Nagy-Maros és Vác alatt már elsodorta a jégtorlaszait; de Budapesten alul, Duna-Eöldvárnál még egy mérföldekre nyúló jégtorlat áll, mely föltartja az árt, s óráról órára duzzasztja a folyót a kettősváros között. A csatornák zsilipjei be vannak már tömve; szörnyeteg szivattyugépek okádják a füstöt az égbe, a moslékot a Dunába. A téreken föl vannak halmozva a dereglyék, vasladikok, melyek mentő eszközökül rendelvék, ha az árvíz kitör; mellettük tűzoltók, hidászok teljes készületben. A Duna ilyenkor rettentő hatalom! Egész jégmezőicet zudit az álló hidat kőoszlopainak; a jégtáblák harsogva törnek ezeken darabokra s azokból a folyam házmagasságu toriatokat halmoz a partokon. A közönség éjjel-nappal nyüzsög a kőparton s lesi az ágyuszól. Három lövés a veszély kezdetét jelenti. Hatnál már itt van! Tizenkét lövésnél a menekülésre kell gondolni! Egy újabb jégzajlás egész halom deszkát hoz magával: valahol az árviz egy épülctfatelepel sodort cl. Akadnak merész hajósok, a kik dereglyével beha57