Nyilas Márta: Arany János Budapestje (Budapest, 1957)

Fővárosi táj- és életképek

S amint az óra csengve, bongva,

Ki véknyan üt, ki vastagon,

S ő néz a visszás csillagokba:

Kél egy-egy árnyék a habon:

Ősz, gyermek, ifjú, hajadon.

Elébb csak a fej nő ki állig,

S körülforog kíváncsian;

Majd az egész termet kiválik S ujjonganak mindannyian:

„Uj hid! avatni mind! vígan.”

„Jerünk! ... Ki kezdje? a galamb-pár !” Fehérben ifjú és leány ölelkezik s a hídon van már:

„Egymásé a halál után!”

S buknak, — mint egykor igazán.

Taps várja. — „Most a millióson Van a sor: bátran, öregem!” —

„Ha megszökött minden adósom: így szökni lisztesebb nekem!”

S elsimul a viz tükre lenn.

Hívatlanul is jönnek aztán A harmadik, a negyedik:

„Én a quaternótM elszalasztám !

„Én a becsületet, — pedig Viseltem négy évtizedig.”

S kört körre hány a barna hullám,

Amint letűnnek, itt vagy ott.

Jön egy fiú: „Én most tanulám Az elsőt: pénzem elfogyott:

Nem adtak: ugróm hát nagyot!”

Egy tisztes agg, fehér szakállal,

Lassan a hidra vánszorog:

„Hordozta ez, mig bírta vállal,

A létet: mégis nyomorog !” — Fogadd be, nyílt örvény-torok!

Unalmas arc, félig kifestve —

Egy uri nő lomhán kikel:

„Ah, kínos élet: reggel, estve Öltözni és vetkezni kell !

Ezt is hullámok nyelik el.

Nagy zajjal egy dúlt férfi váza Csörtet fel és vigyorogva mond:

„Enyém a hadvezéri pálca,

Mely megveré Napóleont!”

A többi sugdos: „a bolond!. . .”

Szurtos fiú ennek nyakába Hátul röhögve ott terem

S ketten repülnek a Dunába:

„Lábszijfra várt a mesterem:

No, várjon, mig megkérlelem !”

„Én dus vagyok” kiált egy másik „S élvezni többé nem tudom! —”

„Én hü valék a kézfogásig

S elvette Alfréd, a húgom !”

Eltűnnek mind, a járt utón.

„Párbajban ezt én igy fogadtam:

Menj hát elül, sötét golyó!65 —”

„Én a szemérmet félrehagytam,

S ime, az lön bosszuló:

Most vőlegényem a folyó. — ”

így, s már nem egyenkint, — seregben, Cikázva, némán ugranak,

Mint röpke hal a tengerekben;

Vagy mint csoportos madarak Föl-fölreppenve, szállanak.

Órjás szemekben hull e zápor,

Lenn táncol órjás buborék;

Félkörben az öngyilkos tábor Zug fel s le, mint malomkerék;

A Duna győzi s adja még.

Néz a fiú. . . nem látja többé,

Elméje bódult, szeme vak;

De, amint sűrűbbé, sűrűbbé Nő a veszélyes forgatag:

Megérzi sodrát, hogy ragad.

S nincs ellenállás e viharnak,

Széttörni e varázsgyürüt

Nincsen hatalma földi karnak. —

Mire az óra egyet üt:

Üres a hid, — csend mindenütt.

(1877. aug. 22.)

30