Nyilas Márta: Arany János Budapestje (Budapest, 1957)

Fővárosi táj- és életképek

Szabadság — amelynek nevében Tűröm, ha vig pünkösti nép A „rendet” elnyomatja szépen,

S le is fekszik, ha fűre lép;

Hogy itt nincs tábla, tilalomfa,

Vagy ördög hajt rá, ha van is;

Hajrá, fiuk !. . . ifjú koromba’

Úgy tettem volna magam is.

Laptával ott kemény „bolhákat”

Tiszt és kap egy sereg diák;

Itt „cica-játékot” találgat Es bámul e német világ;

Azt gondolom: a liba-pázsit,

Már nézem is: hol a ludak?

S a tó körül a kép vonásit Bevégzi néhány hattyu-nyak.

Egyszóval, én e ligetecskét így is, ahogy van, szeretem;

Örömmel töltöm itt az estét,

Egész majorság ez nekem,

(Más nincs is a kerek világon.)

Itt látom az év szakaszát,

Mikor hajt rügy, levél az ágon,

Mikor pendítik a kaszát.

Az ég üt nem pár négy szeg ölnyi: Holnapra könnyű az időt Nagy-biztosan megjövendölni

(Emlékszem, egyszer már betölt.)

Van nádas itt, van bucka, posvány, — S talán azért is szeretem,

Hogy amint csinosul, kimosdván:

Húsz éve már, hogy követem.

Mert nem varázs-ütésre épült,

Mint túl ama pompás sziget;

Ott lestem, amint lassan szépült,

A változást mindeniket;

S egy megnyesett, vagy megporondolt Ösvény, beültetett ugar,

Nekem az mind új-új öröm volt —

De ez nem történt oly hamar.

Most sem marad el, ami késik, „Szirtet kivölgyei sürü csepp”

Már eljutánk az öntözésig,

De sárgaságban vész a gyep;

Jut majd talán az úti sárból A fűnek is egy korty ital,

Hogy felzsendülhet a kopárból — Megéri, aki fiatal.

Engem bozótja, gazza nem bánt,

Mert a gyom is természetes-,

Nem is szidok tanácsot, kormányt,

Ha utam kissé szemetes;

Tudom, hogy itt az ősz, ha lábam Alatt megzördül az avar,

S nyomot vesztek a sokaságban

(Csak a szó lenne több — magyar !)

Természetet s magányt keresvén Fel nem söpört falevelén,

El-elvisz egy kalandor ösvény A „rengetegbe” (képzelem) ;

Hol fü, fa zöldebb, — annak selyme Nem törle annyi csizma port, Ennek se hántá buta elme Kérgét le, vagy részeg csoport.

És gondolatim a „vadonban”

Ha főnek, eljátszom velek,

Ábránd s szivarfüst közt, — azonban Órámra-mimre ügyelek;

Szemeim a zöld szigetbei0 néznek,

Hol a vidám ifju-öreg Történetét a magyar észnek

Megírta — most már szendereg.

Nyugodjék ! . . . méltóbb napi munkát Nem végzett nála senki sem; Sírjára, — mit most vadonunk ád,

E kis gyopár-szálat teszem.

S tétlen tovább bolyongok ismét,

Egyéb dolgom sincs, igaz a,

Mint várni nyugton a napestét S elmenni csöndesen haza. —

El is megyek, tán nemsokára,

Hir-név, dicsőség nem maraszt;

Tudom, mit ér fagyos sugár a,

Itt is megtanulhattam azt:

Nyerd bár világi életedben Êg s föld minden koszorúit:

Neved csak az, mit e ligetben

Egy sírkő rád olvas: Fuit.41 (1877. szept. 17.)

22