Nyilas Márta: Pest-Buda a 18. század költészetében (Budapest, 1961)
Függelék: Idegennyelvű versek Geréb László fordításában
Én nyomorult, láttam néped jeleit s lobogóit, és a fülembe legott trombitaszó recsegett. És bizony ott láttam, hágtak falaimra vitézid, bástyáim megülé itt meg amott a török. Már nem is eszméltem, bágyadtan áléit el a szívem. Mondják; eldőltem, vértelen arculatom... Aztán fólsirtam: — Hadd jöjjenek ők, az urak, kik hozzád küldődtek, hadd tudom így, mi igaz. Majd ők megmondják, mit kell nekem itt cselekednem ily válságos időn, ily zavarok közepett. Ámde a háznépből megmondta tudója ügyüknek: — Rabja töröknek már mind az az úr, a vezér ! — Szertezilálva hajam, téptem dühödötten azonnal, ordítozom s markom körmöli keblemet is. Szólottám: — Ha török főrend tipor ím jogaimba, már nem kell teveled nékem arany korona. Mert Magyarországnak fővárosa hogyha kezedben, meg nem is illethet engem az úr-nevezet !... Trójai népet ugyan nem csalta meg így a faló sem, melyben az ellenség jött s megölé Priamust: mint ahogy óvatlant, engem Szolimán csele ejt meg. Szebb diadalt teneked már ne is adjon az ég! Csalfa, e városomat, egy vigaszomat ne kívánjad! Éltemnél drágább jó Budavára nekem. Théba tiéd s Memfisz, Uj-Róma s a messze Kairó, Szmirna, Damaszkusz meg Tyrus is ott a tiéd! Hát nem elég teneked, szolgál Kelet íme egészen? Tán a tiéd legyen így már ezután Nyugat is? Vagy Buda tetszik csak? Lám, vára akárcsak Athénben, Jól tudod, itt épült fenn, hegyorom tetején.. .. Mit tehetek? Törököt nem verhetem én ki a házból, már a piac közepén állnak a bősz csapatok. Elmém űz, hogy gyors léptekkel a térre rohanjak és gyámolatlan, én verjem a vad sereget. Vagy ha netán kérés még hat te kemény kebeledre: kérve könyögök, légy könnyüszívű ma nekem. Hogyha miénk is volt Bulgária tája — tiéd ma, Szerbia, Bosznia is volt a miénk — ma tiéd. Pannóniát hagyd meg te nekem — be keserves egy ország És e vidéken a főt: hagyja Budát sereged! Méltó bért adnék így érdemeidnek örökre, súlyos ezüstöket és nagysokaságu aranyt. És ha kevés neked ez, még többet is adni ígérek: hű szolgálónőd lészek örökre magam. . . . Én a nagy istenség s Mahomet próféta nevére és mindenre, mi szent vízen, a földön, egen, kérlek, hogy katonád elhagyja, el íme e várost és ne remegje e szív már sose fegyveredet! (1714)
