Krúdy Gyula Budapestje (Budapest, 1978)
II. A "csodálatos nagyváros" közelről
19 "SZENT MARGIT... ÚTJAIT ELÖZÖNLÖTTÉK A PESTIEK." .... Rezeda úr egy régi házat ismert a Margitszigeten, ahol meghúzódni vélt öregségére, midőn a városi élet többé nem érdekli. Ma már hiába keresnénk a régi lakot, elváltozott annak külseje, belseje, mióta a Margit-híd szárnyát felépítették, és Szent Margit ájtatos útjait elözön- lötték a pestiek. Rezeda úr, a múlt idők barátja és a régi hangulatoknak kedvelője, természetesen akkoriban legfeljebb testileg lakott a Margitszigeten, amikor a kalendárium a jelen időt mutatja; lelkileg abban a gyönyörű korszakban maradt ő vissza, amikor a Fecske és a Hattyú nevű karcsú hajók közlekedtek a várossal, és hétköznapokon olyan csend volt a fák lombjai alatt, hogy szinte hallani lehetett a nyár lélegzetvételét. Vasárnap katonai zenekar jött a hajóval, és ezért a betegek, akik a szállodában laktak, tolókocsijaikon messzire eltolatták magukat a sziget belsejébe, ahová csak a szerelmesek bátorkodtak. Öreg emberek búcsúzkodnak itt az élettől az egyik pádon, midőn a lombok között besárguló napsugarat fogdossák fáradt szemükkel, hosszasan, mintha emlékbe akarnák magukkal vinni, figyelik a rezgő leveleket, betegségeikről oly szakértelemmel beszélgetnek, mintha jobban tudnák azt a doktornál; bár erszényük telve, mindennapi gond előttük ismeretlen, rettegve várják az őszi ifiőszak közeledtét, midőn el kell hagyni a szigetet, hol életüket vélik meghosszabbítani, mintha a halál nem tudna utánuk jönni a vízen át. Vörös öves, ezüst fejű papok és elhájasodott, fáradt szemű öreg bankárok köszöntik egymást reggelenkint azzal a kérdéssel, hogy milyen volt éjszakai nyugodalmuk; gazdag zsidóasszonyok és szürkülő hajú grófnék andalognak a gyalogútakon, mintha öregségükre apácák lettek volna maguk is, akik ezen a földön romfalak alakjában kísértenek a holdvilágos éjjeleken. .. és a nyugodalmas, lemondott arcú, de még sajgószívű vén- ség mellett tomboló és meggondolatlan fiatalság reszket szerelmi vágyban, ahol sűrű a bokor, elhagyott a sétaút, magános a pad, titokteljes a rom. A margitszigeti alkonyatoknak és estéknek vágyteli költészetét az Ezeregyéjszaka meséskönyvében találjuk fel, ahol öntudatlan szemérmetlenséggel tárgyaltatnak emberi dolgok, amelyekre közönségesen leplet szokás vetni. Minden fának és fa alatt álló padnak; annyi mondanivalója volna, hogy író élete végéig nem írhatná le, csak egy keresztút történetét sem. Langyosan sóhajt a szél a lombok között, kerítő énekét zengi a fülemile, csábítást mormognak a folyam hullámai, és a kápolna bezárt ajtaja előtt meg lehet esküdni tanú nélkül; a pillanatnyi boldogság felhasználására integet a sárgarigó flótája a fa tetejéről; mély zöldjében a bokroknak csókokat legyeznek a levelek; a holdvilág csalóka képét mutogatja a jövendőnek; a szerelem szúnyog kitartásával döngicsél a fülek körül, és a nők fehér ruháját szent Margit vize fehéríti mindennap, hogy felejtsenek, és újra szeressenek ........... (1 921) /Nagy kópé. Bp. 1957./ /304-305. 1./
