Krúdy Gyula Budapestje (Budapest, 1978)
II. A "csodálatos nagyváros" közelről
18 MARGITSZIGET, "... A HOLTAK TÉLI TARTOMÁNYA." .... Lementek a hídszárnyon és a Margitszigetre léptek. A sziget akkor még bozontos, elvadult erdőség volt, a téli zúzmara belepte a fákat, mint valamely őserdőt, amely távol van minden civilizációtól.- Ilyen lehetett télen a Senki-szigete, ane lyről Jókai írt,- dünnyögte Józsi- ás. Fehér fák, fehér bokrok ölelkeztek egymással, mint akik halottaikban sem hagyják el egymást. Szűzen feküdt targallyakon az első hó és a tegnapelőtti hó. Olykor nagy sóhajtás hangzott a sziget belsejéből, amikor egy vén fa nem bírta már a reárakódott hóterhet és meghajolt, hogy a hó sustorogva, zúgva iramodott le róla. Egyébként némaság honolt, még a varjú is szótlanul, lappangva lendült át gyászfekete szárnyaival a fehér zöld fenyvesek alatt. Egy vén fán, amely oly méltóságteljesen tekintett alá a magasból, mintha még Napóleonról hallott volna ifjú lombjai alatt a magyar hadak főparancsnokától, az itten mulatozó József nádorispántól, piros és zöld harkály végezte utolsó kémlelő sétáját, mintha messzi kis unokája volna azoknak a cifra tarka-barka inzurgenseknek, akik itt tarsolyo- san, zöld mentében, piros nadrágban a fővezért környékezték. Máshol, egy bozótban kékfejü kis cinkék kerestek valamit, amit napközben itt elveszítettek. Fehér hó födött be mindent, amelyben legfeljebb a varjak lábnyomai látszottak. Szabadságra ment innen az élet, miután a tulajdonos, az öreg József főherceg tél jöttével fiumei villájába költözött. Aki a város izgalmas, boldogtalan vagy mámoros atmoszférájából jött ide; az megdöbbent az első percekben a holtak téli tartományától. Mintha egy átmeneti állomás volna télen e hely azoknak a lelkeknek számára, akik ezidőben szerelmi betegségben hunytak el a városban és már szállításuknál különös bánásmódban részesülnek. Itt várják be, amíg beköszönt a tavasz és tovább utazhatnak a hömpölygő Dunán, a faleveleken. Ott a sűrűségben bizonyosan álmodozva pipázik valamely jámbor, jó lélek, hogy úgy száll fel a köd, mintha fújnák. Amott a Du- naparton, ahol most már a délután kelő hold látogatja végig haloványképű ismerőseit, eddig bizonyosan lelkek szaladgáltak játékos kedvükben. Szellemek élnek itt, amelyeknek már semmi közük sincs a városi élethez. Nem néznek se Pestre, se Budára, csak halkan fújják együtt a téli szél nótáját, ha az mulatságukra felkerekedik ........... (1922) / Hét bagoly. Bp. 1922./ /177-178. 1. / 80
