Krúdy Gyula Budapestje (Budapest, 1978)

I. A "nagyvilágias korát élő Budapest"

Látta megbukni a pipacspiros hordárokat, akik az utcasarokról legtöbbször szerelmi posta kedvéért rohantak tova a régi Pesten; látta végét járni a poste restante levelezésnek, a titkosjegyű apróhirdetésnek, az Andrássy út ablakaiba kitűzött zászlócskáknak, kendőknek, nappal leeresztett vagy éjjel felhúzott füg­gönyöknek, amelynek szerelmi jelentősége volt - mióta minden háznál van tele­fon, amelyen át unatkozó nők oly sűrűn gyakorolják a hangjukat, vagy bőven ud­varoltalak maguknak, mintha egy zárt kocsiban és kettesben robognának a téli Stefánia úton. A vakember még látta kerekre, nagyra nyílni a pesti nők szemét, amikor az volt a divat, hogy kimeresztett szemmel járjanak az utcán, egy Basedow-sze- mű énekesnő jóvoltából, aki itt néhányszor koncertezett. Látta még a hervadtabb hölgyek arcán a Küry Klára-féle, megfagyott mosolyt - mintha a fogorvosok der­mesztették volna a mosolyt a nők szájára, amely fogorvosok ez idő tájt minden kaput megtöltenek hirdetéseikkel. /Csak azok tudják már Blaháné híres mosolyát, kedvességét, báját utánozni, akiknek foguk sincs./ Látta aprókat lépni a nőket az egyik tavaszon, hosszúakat a másikon, a Stefánia úton szentimentális fejtartással bolyongani, midőn ez volt a divat, és őszre járt, piros levelei a bokroknak, avas szaga a levélrétegeknek, mély csönd­je a ligeteknek mindenkinek azt juttatta eszébe, hogy egykor vidéken született, és ártatlanul örvendezni tudott a cinke októberi füttyének; majd látta ugyanezen nőket Carmencita szilajságával, Fedák kisasszony duhajságával a következő nyá­ron, midőn a fehér napernyők, szerelmi botrányok vannak ismét divatban a vá­rosban. Látta a vakember: a kéklő tornyokat és mind magasabbra emelkedő ház­tetőket; a Dunán megsokasodott, fehér hajókat és a szivárványszínű dunai hida­kat, amelyek méltóságteljesen vitték át a budaiakat Pestre; a ráncok jövését és menését azoknak az úrnőknek az arcán, akiket minden időben házon kívül lehe­tett látni Pesten, akik bizonyosan egy ezeregyéjszakái szellemet tartanak ottho­nukban fogságban /egy szurtos kis szolgáló alakjában/, aki mindent elvégez he­lyettük, megvarrja a gyermekek rongyos ruháját, és ebédet főz a férjnek; a férfiak büszke fejét, amelyet mind magosabb gallérba szorítanak az idő előtt je­lentkező fejreszketések és nyakráncok; a szíwidámító tavaszokat, amidőn az új ruhák úgy lepik el az aszfaltot, mint a réteket a virágok, és a ringatózó, ho­pe lyhes teleket, midőn délfelé derül ki az idő az Andrássy út felett, hogy a sze­gény hivatalnok-kisasszonyok hercegnői léptekkel mehessenek hazafelé; a kedve­ket és bánatokat, amelyeket bizonyosan azok a madarak osztanak szét a pestiek között, amelyek a házak ereszein helyet foglalnak, a Haas-palota galambjai oly szemtelenek, mint a velencei galambok, míg a New York-épület csókái, varjai komor hangon kárognak, és nem hisznek az alant elhaladók tüntető jókedvében; az arcszíheket és tekinteteket, amelyet úgy váltogatnak a pestiek, mint a színé­szek szerepeiket, olykor még tavasszal is látni vidornak ismert arcokat megtör­tén, bánatosan előjönni a mellékutcákból, míg késő ősszel is ki virulhatnak tekin­tetek, amelyek odáig penészszagúak és alázatosak voltak. A vakember látta még a lovagokat, akiktől a nők egymás között elhalkított hangon pletykáznak, és a démoni nőket, akikről a férfiak lebiggyesztett szájjal, de sajgó szívvel beszélgetnek. Látott: kalandos kocsikat, amelyek lefüggönyözött ablakkal andalogtak a budai részekben, holott az imént egy temetési menetben vettek részt, és gyászszegélyes zsebkendőket sírtak tele a halott emlékezetére; 54

Next

/
Thumbnails
Contents