Krúdy Gyula Budapestje (Budapest, 1978)
I. A "nagyvilágias korát élő Budapest"
óhajtásokkal telik meg a város, amikor a vidéki vonatok befutnak a pesti pályaudvarokba. Sötét szemek kémlelve néznek végig az ellenséges táboron, és felhasználnak miden kedvező alkalmat, hogy besurranjanak az önfeledtek soraiba. ___ (1921) / Mákvirágok kertje. Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban. Bp. 1961./ /342-343. I. / 19. ”... ÉN FÉLEK, ÉN MEGŐRÜLÖK EBBEN A VÁROSBAN..." .... Josephine csendesen felemelkedett, mint az esti szél. Távozni akart, de Eduárd megragadta a kezét, és kimondhatatlan megbánással csókolgatta azt.- Ne hagyjon elkárhozni Josephine... Maga az a szentkép, ebben a nagy, gonosz városban, akihez imádkozni járok, ahol néha kinyithatom a lelkem. A kocsmárosok, a húsvágók, a szatócsok ágy sem kiváncsiak arra, hogy mit hord a kabátja alatt az idegen fiatalember, aki boltjaik előtt elhalad. Aranyat vagy sárgöröngyöt? Legfeljebb a gömbölyű, talpas feleségeiket,pesztonkahajú leányaikat féltik az idegen mohó tekintetétől. Aztán Josephine Rothschild-kék ruhafodraira került a sor, azokat árasztotta el könnyeivel, csókjaival Eduárd.- Ne hagyjon el asszonyom, mert pokolra juttat. Nem lesz erőm megállni ebben az idegen városban, ahol mindenkinek oly dölyfös a pillantása, a könyöke, mintha egyedüli ura volna a városnak. Az ablakok becsukódva, mintha csupa gőgös várkisasszonyokat rejtegetnének. Mindenki sehonnai koldus, aki a fehér vagy zöld ablakokon kívül van. És a kapuk hogy tudnak becsukódni esténként! Mintha mennyországot zárna el mindegyik kapu, ahol a boldog emberek laknak, akiknek minden sikerül, akik mindig önérzetesek, mindig készek gőgösséget, lenézést mutatni egy szegény, ismeretlen fiatalemberrel szemközt. Pesten csak a svindlerek, a zsebtolvajok nyájas emberek, a lakosság többi része olyan dölyfös, mint a velencei patriciusok. Az ifjú csaknem letérdelt az asszony előtt, amint szenvedélyes szavai megállás nélkül bugyborékoltak ajkán;- És a boltok cégtáblái mily gyanakodva néznek az ilyen magamforma ágról- szakadtra! Ha tudná, asszonyom, hogy mennyit szenvedek a boltosoktól, akik mind olyan portékát árulnak, amelyeket én nem vehetek meg! A Párizsi utcai kis susz- terbolt pápaszemes cipészei valószínűleg megvetőleg nézik a lábbelimet, amelyet készen vettem. A teltkeblű kaiaposnék, az előkelő fűzőkészítőnők és az elérhetetlen szabónők nem törődnek velem, akármeddig állok kirakataik előtt. Itt nem szokás mosolyogni, csak az ismerősökre. Boldog vagyok, ha egy pirossapkás hordár, vagy fiákeros köszönt az utcán, és oly hévvel viszonzom köszönésüket, mintha földiim volnának. És mind gőgösek a cégtáblák a belváros utcáin! Pórfi, 39
