Krúdy Gyula Budapestje (Budapest, 1978)
I. A "nagyvilágias korát élő Budapest"
Brachfeld, Várady, Laky ékszerész és mások, ahol én sohasem vásárolhatok: mily dölyfösen nézegetnek rám a magosból. Nyilván nem is számítanak arra, hogy valaha üzletükbe én is beléphetek. És a Váci utca járókelői, az idétlen uracsok és ostoba nők olyan pillantást vetnek rám, mint valami betolakodottra... Pedig énbennem több gőg-ördög lakik, mint bennük. Ha egyszer lemernének ereszkedni hozzám: majd megmutatnám neki, hogy kinek az ereiben folyik nemesebb vér !.. .Sajnos, még eddig nem kerültem abba a szerencsés helyzetbe,hogy éreztethetném velük megvetésemet. Még sohase mertem végigmenni a Váci utca közepén, csak a fal mellett suhanok el, mint valami kísértet... - Ne hagyjon el, asszonyom, mert én félek, és megőrülök ebben a városban, ha nem lesz többé senkim, akivel őszintén, álarc nélkül beszélhetek ........... (1920) / Bukfenc. Velszi herceg. Bp. 1958./ /196-199. 1./ 20. "HÚSZ ÉVE... MIDŐN A PESTI ASZFALTRA TETTEM A LÁBAM...” .... - Húsz éve várok erre a napra - rajongott Rezeda ár. - Akkor gondoltam először arra, midőn a pesti aszfaltra tettem a lábam, gyümölcs-szaga volt a Dunának, ser és szaftos-virsli illata a Korona utcának, és a nők tarkabarkasá- gaikban ágy libegtek előttem, hogy a szívem meghasadt utánuk; jön egyszer egy nap, amikor igazán boldog és győzedelmes leszek az idegen, kőarcú városban. A Dunából felszálló nyári párázatokon át elmosódott Buda, fátyol mögé állott Mátyás temploma, olyannak tűntek fel a messzi háztetők, mint egy álomváros díszletei, ahol a varázslót várja mindenki, aki az elátkozott lelkeket érintésével, vagy szavával felébresztgeti. Az emberek közönyös arcai alatt egy másik arc lakik, az utcai járókelők baromfilelke helyett egy másik lelket is tartogatnak valahol eldugva, a mindennapi szavak kárpitja mögött gyönyörű mondások remegnek, a bazáros női szemek alatt más szemek is rejtőznek, amelyek lehetnek oly éjsötétek, mint Sevillában, vagy ragyogók mint északon... Húsz évig kerestem e megsejtett arcokat, hangokat, szemeket, várva várt perceket a lakosság álarca mögött. Néha elcsüggedtem, mert azt hittem, hogy tévedtem feltevésemben. Közönyös, életunt és értéktelen emberek városába jutottam, amelyet elkerülnek vándor útjuk ban az álmok színes madarai. Évek múltak évek után, és nem hallottam egyetlen hangot sem, amely szívemig hatolt volna. Sok nővel fogtam kezet, váltottam szót és tekintetet, jártam bújócskát és szalont, levelez- tam, csókolóztam, szeretkeztem, de sohasem éreztem, hogy megérkezett volna az, akit áhítva vártam, akiért a városba jöttem. Mind zordonabbak lettek körülöttem az arcok, mind hidegebbek a szemek, közömbösek lettek az ismerősök, mint a sokszor látott cégtáblák a boltok felett, a hangokat már nem is hallottam, mint a kovácsműhelyek mellett lakók nem hallják a kalapácsok csengését. Már bohó ifjúkori ábrándnak véltem, hogy valaha boldog leszek ebben a városban ........... (1 921) /Nagy kópé. Bp. 1957./ /291-292. 1. /
