Krúdy Gyula Budapestje (Budapest, 1978)
V. A pest-budai "széphölgyek" története
metőszekér előtt, a sírásóknak nincs okuk reggeltől-estig rumot inni, józanul is győzik a mesterséget. Natália két kezét kitárva vigyázott a gyertyácskákra, amint a sírdomb mellett térdepelt és imádkozott... Nagy messziségben pislogott még egy-két gyertyácska a régi temetőben, mintha lidércláng volna az is - talán egy ifjú fekszik ott az öregek között, akinek szíve világít még éjszakánként a fájdalomtól... A szél aztán végérvényesen elfájt minden gyertya világot a temetőben, és Natália mantilljába burkolózva, dobogó szívvel szaladt a zörgő fák alatt. A szél mindenféle érthetetlen szavakat kiáltott utána; hol fenyegetésnek, hol hívogatásnak hangzott a kiáltás. Amikor a temető kapuján kifordult Natália, úgy érezte, hogy valaki jött vele. Mintha a hátán, a derekán kapaszkodott volna valaki, aki két összekulcsolt kezét átkapcsolja a szíve felett. Amíg imádkozott és vállát alázatosan meghajtotta; valaki, egy kis lélek, amely eddig talán fázósan egy madárfészekben bújt meg a gallyak között, hirtelen elhatározással leugrott a magasból, és meghúzódott Natália ruhái között. Meleg volt, mint a friss kenyér. A karjának ölelése olyan volt, mint a virágszáraké. Még lélegzetét is lehetett érezni - mintha együtt lélegzett volna Natáliával. Natália eleinte ijedten vitte terhét hazafelé. Száraz fát szedni kéredzkedett el otthonról, és ime rozsé helyett valami egyebet visz haza a hátán. De vajon mi lehet az, amely oly melegen, szerelmesen hozzátapad, mint a testéből való test, leikéből való lélek?... Natália nem mert a válla felett hátranézni - már gyermekkorában így tanulta ezt a babonás vénasszonyoktól -, hátha meglátja; kit visz a hátán... egy madarat vagy egy gyereket? Amint azonban a városba ért, a kivilágított boltok, utcák, kocsmák közé a nedves, hópelyhes, telet ígérő estén; igen jól esett Natáliának, hogy nem megy egyedül végig azon a hosszú úton, amely oly végtelennek látszik, mint az öregasszonyok guzsalyán a len. Valaki jött vele, és útközben mindig érezte kézszorításának melegét, üde szívecskéjének dobogását elámulva hallgatta és bíztató ölelését érezte. Mintha egyszerre szert tett volna a legjobb barátra, aki soha többé el nem hagyja. Aki ezentúl mindig egyszerre teszi le fejét a vánkosra az ő bánatos fejével, aki minden útján elkíséri s napközben sem hagyja el soha vigasztaló hangjával, bátorító jelenlétével, melegségével, odaadásával. A lelke ketté nyílt és jobbik fele virágot hajtott. A lépésében érezte egy másvalakinek az apró, igyekvő lépését. Határozottan ment valaki vele, akit nem láthatott, nem tapinthatott - talán csak egy érzést, amely új, barátságos és végtelenül megnyugtató volt. .. A szemében érezte, hogy még másvalaki is néz a szemén keresztül, és nem leli oly unalmasnak a világot, mint eddig ő. A kis idegen még örült a nyugalmazott hivatalnokoknak is, akik a Vízivárosban nagy számmal jönnek elő esténként a hepehupás utcákon, ahol egyes házakat vaskerítés von körül, hogy a földszint ablakán be ne lépjen a járókelő. Ezek az öreg hivatalnokok, akiknek kiült a nadrágjuk, mintha még most is egész nap az íróasztalnál ülnének otthon papírral bélelt karosszékükben,s gyakorolják magukat a hivatalos munkában - hátha egyszer eszébe jut a miniszternek visszahívni őket irodájukba -, többnyire a fal mellett mendegéltek; tapogatózva vagy tétova lépésekkel, mintha az egyik lábuk nem tudná utolérni a másikat (csupán némi ravaszkodás árán), a levegőben megkerülve, fortélyosan előrecsapva mennek, mendegélnek ismeretlen cé269
