Bél Mátyás: Buda város leírása 3. Buda visszavívása (Budapest, 1993)
PEST - PILIS - SOLT VÁRMEGYE. SPECIÁLIS RÉSZ. III. TAGOZAT. Akik ezeken a lángokon át tudtak tömi, azokat jól irányzott lövések várták. Akik folytatták a támadást, azokra lőporral töltött zsákok zúdultak, s a levegőbe röpültek, máshol pedig összevissza égve csapatostul elestek. Mintha a pokol füstölt és alvilági lángokat okádott volna, olyan rettenetes volt a látvány azoknak, akik távolról szemlélték az ostromot. Miután a támadók így összezavarodtak, a fedett utakból előtörtek a törökök, s a romokon keresztül a várárokba ugorva az itt küszködő keresztényeket szúrják-vágják, a magasabb termetűeket golyókkal megtorlatlanul leterítik. A veszélyt fölismerve a Fővezér tüstént utánuk küldi az önkénteseket. Csodálatra méltó volt, milyen gyorsan s bátran rohantak, hiszen füstbe, lángok közé, kimélyített gödrökbe kellett behatolniuk. Mind közül a spanyolok Vejar herceg, Escalona herceg, Zuniga voltak a leghősiesebbek. Előbb fölmásztak a romok előtti cölöpsorig, majd a karókat kiszaggatva magukra a romokra. Míg itt, elűzve a védőket, állást építenek, Vejart hastájékon golyótalálat érte, félholtan összeesett, s alig tudták övéi a táborba szállítani. Eközben Tavernát kapitány az árok másik részén a még dühödten harcoló törököket véres összecsapásban visszaszorítja, s a hősiessége láttán megrökönyödött ellenséget egy ideig hátrálni kényszeríti. Starhemberg azonban nehezebben jutott föl, ő maga ugyanis nem tudott felkapaszkodni az aknák miatt, sem pedig a bal oldalon keményen küzdő Auersperggel nem tudott volna a pusztulás megkockáztatása nélkül egyesülni. Tehát gondol egyet, hirtelen támadást intéz a mellvéd két kisebb tornya ellen, ahová újra meg újra felkapaszkodtak a miéink. A rohamozókat fedező Souches és Mansfeld csapatai a nyomukba lépnek, s a falakig követik őket; s bár ki vannak téve az ellenség lövedékeinek, mégis eltávolítják a védőket, s a törökök nagy csodálkozására egészen a második falig üldözik őket. Ez a támadás Kirchmayer kapitány halálával és Steinbach kapitány sebesülésével megállt. Míg ezek foggal-körömmel védik az állást, ott terem Starhemberg rohamoszlopa, ám vállalkozásuk inkább vakmerő, mintsem hogy szerencsés volt. Mikor ugyanis fölhágtak a romokra, kicsúszott a lábuk alól a talaj, a kövek megindultak alattuk az utánuk jövők nagy pusztulására, míg végül a fal is teljesen csupaszon maradt, s kárba veszett az egész fáradságos mászás. Ráadásul a tornyok, melyeket elfoglalásra kijelöltek, s melyeket ágyúk és friss katonaság védett, rendkívüli pusztítást vittek végbe. Ezek a dolgok arra vették rá a vezéreket, hogy visszavonulót hivassanak - nem mintha elvesztették volna a bátorságukat, hanem mert a szükség így parancsolta. LXXXVI. § Nem akarnánk a sebeket ismét föltépni azzal, hogy ennek az igen-igen gyászos vereségnek az emlékét fölidézzük, ha előttünk W AGNER, e támadás leggondosabb leírója az egész esetet aprólékosan és ékesszólóan írásba nem foglalta volna. Ezért az ő beszámolóját közöljük: „Ilyen kimenetele volt, - írja, - ennek a híres-nevezetes támadásnak, mely Európát jajveszékeléssel töltötte meg a sok nemes származású önkéntes halála miatti gyászban. A kereszténység Az önkéntesek a bajbajutottak segítségére sietnek. Milyen sikerrel? A Starhemberg támadási sávjának kinézete. Visszavonulót fúvatnak. Az elszenvedett vereség nagysága. 129
