Bél Mátyás: Buda város leírása 3. Buda visszavívása (Budapest, 1993)
I. RÉSZ. BUDA VÁROS TÖRTÉNETE, II. IDŐSZAK. Vajon a Lothar ringiait kell-e hibáztatni? Hány ellenség esett el? történeti följegyzéseiben kevés olyan csatára bukkanhatunk, melyet elszán- tabban, kitartóbban, hősiesebben harcoltak volna meg. Kevés várőr volt, akire ne került volna sor a harcban, s a harcolók közt a várparancsnok a maga jelenlétével, példájával s szavaival lelkesített. A sok akna, az ingatag talaj, az omladások miatt egyenetlen terep, a mindkét toronyból való erős védekezés olyan akadályt képezett, melyet semmiféle hősiesség nem tudott legyőzni. 1400-an haltak meg: vagy a föld temette be őket, vagy megégtek vagy szörnyűségesen megcsonkultak. Vejar hercegnek akkora volt a vérvesztesége, hogy a Lotharingiai sátrában kegyetlen fájdalmak között, mégis csodá- latraméltóan hősies nyugalommal lehelte ki a lelkét. Egyedül az vigasztalhatta, hogy a szent hitért halt meg.” Ezt írja WAGNER a vereségről. Nem tudom, nem azért marasztalta-e el a Lotharingiait, hogy ezzel az - úgymond - elhamarkodott rohammal a többi támadási sávnak: itt a brandenburginak, amott pedig a bajornak akarta juttatni a dicsőséget. Nem ránk tartozik ennek a megvitatása. Az azonban kétségtelen, hogy a várőrségnek egyáltalán nem tört meg annyira az ereje és lelkesedése, hogy szégyentelen félelmük a nyílt s kemény ostromharc feladásra késztette volna. WAGNER elsorolja az elesettek örök dicsőségre méltó neveit, de ezt most nincs módunkban mind számbavenni. A várőrségből körülbelül hatszázan estek el, s körülbelül ugyanannyi sebesültet szállítottak el. Veszteségüket sejteni lehetett az asz- szonyoknak a városból hangzó jajveszékeléseiből és a szökevények jelentéseiből is. LXXXVII. § A szultán aggodalma Budát illetően. A főmufü őrült vallásossága és könyörgései. Sűrűn érkeztek a jelentések Konstantinápolyba, hogy a keresztények komolyan megtámadták Budát; s ez az egyébként is búskomorságra hajlamos szultánt módfelett lesújtotta, mivel látta, hogy ha Buda elesik, a saját feje is veszélyben forog. Tehát, hogy elűzze szívéből a gondokat, gyakran vadászattal s más barbár szórakozásokkal verte el az idejét. A főmufti, a török istentelenség főbírája viszont úgy vélte, hogy a közveszély ellen leghelyesebb, ha a vallásban keresnek oltalmat, s a maga szertartása szerint, a Korán előírásainak megfelelően nagy közös könyörgések tartását hirdette meg. E babonának ösztönzést adott Buda válságos helyzetén kívül a hó is, mely szinte a nyár közepén olyan magasságban esett Konstantinápolyban, amilyent máskor még a legkeményebb télidőben sem észleltek ezen a vidéken az események szorgos megfigyelői. A könyörgések négy fő pontja a következő volt: „minden módon óvjon meg Mohamed attól, hogy BUDA, az ö országának amaz oszlopa, a keresztény kutyák zsákmánya legyen; nyújtson békét az ö birodalmának, mely szinte már a végveszélyig jutott, - békét, melyet az ellenség vérén kell megváltani; hárítsa el ezt a széltében-hsszában dühöngő dögvészt; enyhítsen a súlyos gabonaínségen. ” Oly nagy volt a tömeg őrülete, hogy mivel a templomok már nem tudták őket befogadni, az Ok meidannak nevezett „Marsmezőre”, mely az ázsiai parton nyúlik el, hajókon átkelnek, és itt sírás és zavaros jajveszékelések közepette öt napon át vettek részt ebben az istentelenségben. Süket fülekre találtak azonban 130
