Gyermeksorsok és gyermekvédelem Budapesten a Monarchia idején (Budapest, 1996)

Gyermek- és ifjúságvédelem Budapesten és Bécsben a dualizmus korában

hez tartozó gyermekek nevelésének további „államosítására” a magyar szociális és szegénypolitika keretein belül már nem volt mód. így azután az „elhagyott gyermek” fogalma lassanként leszűkült, s a „züllött gyermek” védelme került előtérbe. Az élesebb szemű kortársak figyelmét nem is kerülte el, milyen „eltérést hozott létre” ez a magyar gyermek- védelem és a „nyugati gyermekvédelem törekvései között”, amelyek inkább a gyermek- és csecsemőhalandóság csökkentését tűzték ki célul.8’ Az ily módon sajátosan alakuló magyar gyermekvédelem a gyakorlatban zökkenőmentesen illeszkedett be a szegénység következményeinek elfojtására irányuló hagyományos szegénypolitikába. Egy korabeli jelentés szerint különösen olyan családokkal volt sok „baj”, akik „mondhatni csak abból éltek, amit ők maguk sa gyermekeik összekoldultak... [Ezek] még a múlt évben ártalmatlanná tétettek. Ugyanis a 15 éven aluli gyermekeiket apránkint behelyeztük a gyermek- menhelybe, és a szülőket, ha ismételt figyelmeztetés dacára gyermekeiket koldulni küldték, megbüntettük. Ha ez nem vezetett eredményre... közigazgatási úton Budapest területéről cltávolítottuk. Ez radikálisan hatott.”84

A társadalom megóvása a „züllött” fiataloktól a Monarchia osztrák felén és Bécsben - bár az 1885. évi „csavargásról szóló törvényekben” éppúgy célul tűzték ki, ahogy Magyarországon - az első világháborúig soha nem vált olyan óriási jelentőségűvé, mint Budapesten. Jóllehet az „elzüllés” megelőzésének és megakadályozásának a kérdése mind szélesebb körben került terítékre, s néhány idevágó törvényjavaslatot is megvitattak, a valóságban nem jutottak tovább bizonyos helyhatósági szintű újításoknál. Az „elzüllött gyermekekről” szóló vita csak ritkán került a bécsi közgyűlés érdeklődésének a homlokterébe. A kevés alkalmak egyikén, 1895-ben arról tanácskoztak, hogy talán el kellene távolítani „azokat a kis kártevőket... akiket az iskolai fegyelmezés szokásos eszközeivel nem lehet megjavítani”, majd sajnálkozva utaltak arra, hogy nincs elég férőhely a menedékotthonokban és a javítóintézetekben, pedig ezek segítségével valószínűleg sikerülne „megtisztítani a bécsi iskolákat minden züllött gyerektől”. A városi javítóintézet felállítása csupán óhaj maradt. A felvilágosultabb nézetek képviselői mindenesetre hangsúlyozták, hogy kellene „egy szervezetet alakítani”, amely „megpróbálná feltartóztatni az elzüllést”.85 Ehhez kiindulási alapot az árvapénztári törvény értelmében kezelt összegek kedvezményezetti körének az „erkölcsileg züllött”, de „javulóképes” gyerekekre és fiatalokra történő kiterjesztése, továbbá a később községi tulajdonná váló Városi Gyermekátvevő Intézet adtak. Ebbe az intézetbe „önkéntesen” és „bírósági határozat stb. nélkül is” átkerülhettek súlyosan bántalmazott és elhanyagolt gyerekek, mivel még hiányoztak az „ifjúságnevelési törvény" és „a benne javasolt vagy valamikorra tervezett, nem a városi szegénygondozáshoz tartozó intézetek”.86

Mindezek ellenére az „elzüllés” elleni gyermekvédelmi politika gyakorlatában meghatározó elem maradt, hogy a „züllöttnek” tekintett gyermekeket és fiatalokat az 1885. évi „csavargásról szóló törvényeknek” megfelelően korrekciós, illetve javítóintézetbe adták. A bécsi fővárosi tanács még 1906-ban hadjáratot indított egy előzőleg a napilapok által kellően felfújt téma, az utcai koldulás ügyében, s el is rendelték, hogy a tizennégy év alatti „koldusgyerekeket” az 1885-ös törvények szerint kell kezelni.87 A gyerekek számára ez többnyire továbbra is az alsó-ausztriai Eggenburg javító-nevelőintézetébe történő beutalást jelentett. Az intézetben időközben az épületbővítések és -felújítások mellett az ott érvényesített pedagógiai elveket is korszerűsítették.88 A „tartományi nevelőintézetnek” átke23