Gyermeksorsok és gyermekvédelem Budapesten a Monarchia idején (Budapest, 1996)
Gyermek- és ifjúságvédelem Budapesten és Bécsben a dualizmus korában
megmentsük a züllött gyermektől várható károktól”. Az új rendelet értelmében a züllött és büntetést érdemlő fiatalkorút állami gyermekmenhelyre kell szállítani, amennyiben nála „a belátás hiányát megállapították”.74 Ettől kezdve nem csupán anyagi, hanem erkölcsi természetű hiányosságként felfogott helyzetekben is be lehetett, illetve kellett avatkozni a gyerekek és családjaik életviszonyaiba. Eltérően Bécstől, ahol a gyermek- és ifjúságvédelemnek mind a szűkebb, mind a tágabb szférája párhuzamosan és kiegyensúlyozott mértékben bővült, a magyarországi, s főként a budapesti fejlődést erős egyoldalúság jellemezte. 1905 után nyilvánvalóvá vált, hogy itt az érdekek és érdekcsoportok egy újonnan formálódó konglomerátuma kezd érvényesülni. Különösen a fővárosi rendőrség játszott egyre jelentősebb szerepet a gyermekvédelemben. 1905-ben még azt az álláspontot képviselték, hogy „nem a rendőri hatóságok feladata, hanem a társadalomé" javítani azokon a „szomorú adatokon”, amelyek a rendőrkézre került, veszélyeztetett fiatalkorúak számának a növekedéséről tanúskodtak. 1906-tól azután a hatóságok sorában az „elsők között" csatlakoztak a fellendülő gyermek- védelmi mozgalomhoz, s „a gyermek védelmében” igyekeztek annak „szerencsétlen életkörülményeit megszüntetni és kiegyenlíteni". Eszköztárukban a „szigor” és a javítóintézeti elhelyezés mellett alkalmazni kívánták a „szeretetteljes” nevelő és megmentő szándékot is. Az 1907. évi rendelkezések kapcsán a rendőrség jogot szerzett arra is, hogy a „züllött” kiskorút saját hatáskörben, közvetlenül utalja be valamelyik állami gyermekmenhelyre; ezt a lehetőséget aztán alaposan ki is használták.75 Az árvaszék - ennek jogkörébe tartozott a végleges döntés arról, hogy a beutalt gyermek meddig maradjon az állami menhelyen - ugyancsak élénk, s az addigihoz képest minőségileg jóval magasabb szintű tevékenységbe kezdett az elhanyagolt gyermekek gondozása terén. Miután megteremtette önálló gyermekvédelmi osztályát (1910), tizenhárom hónap alatt 1631 „züllésnek indult” gyermeket vett nyilvántartásba, s nagyobb részüket állami menhelyekre utalta be. Azokban az esetekben, amikor a szülőket hibásnak ítélték, az árvaszék olyan álláspontra helyezkedett, hogy az új rendelkezésnek csak akkor tud eleget tenni, ha megvonhatja tőlük a felügyeleti jogot. A törvény és az addigi gyakorlat ugyanis nem tette lehetővé, hogy egy gyereket a szülők akarata ellenére végérvényesen állami menhelyre utaljanak be.76 Az „elzüllés” megakadályozását célzó állami nevelés és felügyelet megerősítésére indított mozgalom harmadik résztvevője az Országos Gyermekvédő Liga volt, amely 1906-ban alakult meg a Belügyminisztérium erőteljes közreműködésével. Hangos filantróp jelszavakkal szólított fel mindenkit a gyermeknyomor leküzdésére, de az évente megrendezett „gyermekvédelmi napok” és más hasonló, karitatív jellegű akciók mellett tevékenysége hamarosan a hatóságok „elzüllés” elleni harcának a támogatására összpontosult. Kezdetben főként az állami beavatkozásra vonatkozó rendeletek kiadását sürgette. Ezek immár kifejezetten felhatalmazták a ligát arra, hogy azokat a „züllött” gyerekeket, akikre a nevelőszülői „nyílt” gondozás helyett szigorúbb intézeti nevelés várt, átvegye az állami menhelyektől. A liga elintézte, hogy ezek a gyerekek bekerüljenek a megfelelő, többnyire általa létesített intézetekbe, s ezenkívül létrehozta az. úgynevezett „patronázs” vagy pártfogói rendszert, amely biztosította az intézetből elbocsátott fiatalkorúak további felügyeletét. Az igazgatósági tagok speciális igazolványt kaptak, melynek felmutatásával valamennyi rendőri szerv „hatékony” támogatását megszerezhették.77 Nem véletlen, hogy 21
