Gyermeksorsok és gyermekvédelem Budapesten a Monarchia idején (Budapest, 1996)

Gyermek- és ifjúságvédelem Budapesten és Bécsben a dualizmus korában

Az azonos gondok Bécs városát Budapesttel ellentétben arra ösztönözték, hogy ha vegyes érzelmekkel is, de folytassa a „nevelési segélyek” rendszerének kiépítését. Ezzel szemben B udapesten az új szegény ügyi rendelet értelmében csak azok a családapák kaptak fejenkénti pótösszegeket feleségük és gyermekeik eltartására, akik maguk is segélyben részesültek.68 A bécsi városatyák a megelőzés szempontjából jobbnak és végső soron hatékonyabbnak is látták, ha továbbfejlesztik a nevelési segélyek rendszerét, s nem várják meg, amíg kialakul az az állapot, amikor a gyerekeket már teljes mértékben a szegénygondozásnak kellene eltartania. Másfelől persze továbbra is tartottak attól, hogy az alsóbb rétegekhez tartozó családok „kihasználják” majd ezt a rendszert.

A társadalom védelmében, az „elzüllés” ellen

Budapesten a gyermekek hiányos vagy nem kielégítőnek ítélt ellátásában és nevelésében, illetve az ennek következményeivel kapcsolatos ügyekben (potenciálisan) érintett hatóságok figyelme nagyjából 1905-től mindinkább a kiskorúak egy sajátos csoportja felé fordult: azok felé, akiket „addigi környezetükben erkölcsi romlásnak kitett, avagy züllésnek indult gyermekekként” tartottak számon.69 Az érdeklődés nem annyira az ínségben szenvedő szegény gyerekek széles tömegeire és a kiskorúak helyzetére irányult, mint inkább a gyermekek világában tapasztalható bűnözésre70, a gyermekkori szegénységnek és „elzül- lésnek" az uralkodó rendet fenyegető következményeire. „Hiába adunk ruhát, hiába állítunk napközi otthonokat..., ha a gyermeket már egyszer megmételyezte a környezete, melyben nagyon gyakran még tovább is engedjük romlani!” Egyre inkább abban látták valamennyi probléma gyökerét, hogy a székesfőváros területén a lakosság „jelentékeny rétegének... életmódja, műveletlensége, a tisztaság iránti csekély hajlama” sok szülő esetében „erkölcsi hanyatláshoz” vezetett. A következtetés tehát így hangzott: „Helyes nevelés csak a romlott és nyomorgó környezetből való kiszabadítás útján lehetséges.”71 A korabeli felfogás egyébként élesen megkülönböztette a fiúk „bűnözéshez” vezető elzüllését és a lányok „pénzért való szeretkezésben” megnyilvánuló erkölcsi romlását. A rendőrség beszámolója világosan leszögezi, hogy a lányok elzüllése „mégsem érinti annyira a társadalmi rendet, mint a fiúk züllése”. Az elzülléssel kapcsolatos értelmezések és eljárások tehát nemek szerint is megoszlottak.72

A „metropolis sajátos életviszonyai” mindenekelőtt a fővárosi gyermekvédőket ösztönözték radikális újításokra73, de 1907-től az állami gyermekvédelemben is teret hódított az „elzüllés” elleni harc. A belügyminiszter olyan rendeletet bocsátott ki, amely az állami gyermekvédelem hatáskörét az „erkölcsi romlásnak kitett, avagy züllésnek indult” gyermekekre is kiterjesztette. Bár ebben még tovább élt az a régi szándék, hogy a felnövekvő nemzedék egy részének tönkremenetelét megakadályozzák, időközben megerősödött egy új felfogás is. Ennek eredete az 1880-as évek végére nyúlik vissza, vagyis arra az időre, amikor meghozták az első tétova intézkedéseket a deviáns, „kóborló” gyerekek kény- szernevelésére. Az állami gyermekvédelem alapvetően nem akarta magára venni a nélkülöző családok életviszonyainak egészét érintő beavatkozás terhét; különválasztott, elszigetelt jelenségként kívánta kezelni a szegénysorú gyerekeket és élethelyzetüket. Különleges, kizárólag azokat érintő intézkedések születtek, akiknek deviáns magatartása máskülönben nagyon sokba került volna a társadalomnak, és ezért hosszú távon kifizetődőnek vélték a pillanatnyi ráfordításokat. Úgy mondták, fontos, hogy „a társadalmat

20