Gyermeksorsok és gyermekvédelem Budapesten a Monarchia idején (Budapest, 1996)

Gyermek- és ifjúságvédelem Budapesten és Bécsben a dualizmus korában

azonban később mégis képessé vált arra, hogy a gyermekvédelem reformjának fontos támaszává váljon, míg Bécsben a megfelelő hatáskörök megmaradtak a gyámügyi bíróságoknál, melyek gyakorlati gondozási tevékenységet a korszak vége felé sem végeztek.

A századforduló előtti évtizedekben az intézeti elhelyezés volt az árvaellátás egyetlen olyan szférája, melyet Budapest főváros - erősen támaszkodva különféle magánadományokra és alapítványi juttatásokra - szemmel láthatóan fejlesztett. Bécsben a liberális városvezetés idején (1861-1895) ugyancsak szorgalmazták az árvaházak építését.5 Ennek ellenére az intézeti férőhelyek lakossághoz viszonyított száma, még az 1890-es években is, mindkét városban egyformán korlátozottnak mondható.6

A lelencügy tekintetében a legfőbb különbség Bécs és Budapest között abban rejlett, hogy a magyar fővárosban egyáltalán nem volt lelencház. Bécs viszont az alsó-ausztriai örökös tartomány részét alkotta, s ily módon rendelkezésére állt a tartományi lelencház.7 Ez az intézmény a gyermekeket nevelőszülőknél elhelyezni törekvő, továbbító szervezetként szolgált. Bécs városa a hat éven aluli gyermekeket gondozási díj fejében átadhatta a lelencháznak, amely őket - egészségi állapotuktól függően azonnal vagy felgyógyulásuk után - bécsi, illetve Bécsen kívüli gondozókhoz közvetítette, „tápdíjat” fizetve értük. Az alsó-ausztriai tartományi lelencházba adott gyermekeket tizedik életévük elérése után a bécsi városigazgatás ismét átvette, s ezt követően vagy „tápszülőknél”, vagy a városi árvaházak valamelyikében helyezte el őket.8

A budapesti városháza rendkívül visszafogottan járt el a szegény gyerekek gondozási ügyeiben. A „tápszülőhöz” adott gyerekek esetében ugyanúgy hatósági felügyeletet kellett gyakorolnia, mint a bécsi városi tanácsnak. A két városban az ilyen gyermekek számára előírt jól csengő normatív szabályok éppúgy hasonlítottak egymásra, mint ahogy a dajka- ság gyakorlatában uralkodó, szembeszökően visszás és folyton elmarasztalt állapotok.9 Ezen a helyzeten nyilván az sem változtatott alapvetően, hogy a „tápdíj” összegét Bécsben kissé nagyvonalúbban10 szabták meg. Budapesten a központi nyilvános lelencház hiánya került a viták középpontjába. Miközben magánszemélyek és különféle egyletek azért harcoltak, hogy hozzanak létre nyilvános szülőotthonokat és lelencházakat, a hatóságok - szinte sztoikusnak mondható közönnyel - megelégedtek két egyesületi menhely kibővítésével és használatával. Ezek felvételi és átirányító állomásként szolgáltak, és nem bírtak hatósági jelleggel."

Bécsben a hagyományos lelencgondozás csődjéről az 1860-as évek óta folytatott vita a 19. század utolsó negyedében már ott tartott, hogy általában véve is megkérdőjelezték az ilyesfajta intézetek hatékonyságát. Ehhez különösen a csecsemők és a kisgyermekek körében kimutatható számottevő halálozási arány szolgáltatott érvet.12

További feltűnő különbség volt a szegény gyermekek gondozási rendszerében a két főváros között, hogy Bécsben külön „nyílt” segélyt kaptak a gyermeket nevelő szegény szülők és leányanyák, vagyis bizonyos körülmények között olyankor is támogattak gyermekeket, amikor azok még a szüleiknél, illetve az anyjuknál éltek, s nem csak akkor, ha már teljesen „elhagyatottá” váltak. Ez a fajta támogatási gyakorlat, melynek során megsegítik a családot, mielőtt az az ínség és a szegénység következtében talán teljesen felbom- lana, a későbbi preventív családvédelem első lépcsőfokának tekinthető. A bécsi városi tanács árvaügyi osztálya által kezelt „nevelési segélyekhez” és „árvapénzekhez” hasonló támogatási formák Budapesten egyáltalán nem fordultak elő - kivéve a szélsőségesen nyomorúságos viszonyok közt élő, megözvegyült anyák esetét.13

11