Gyermeksorsok és gyermekvédelem Budapesten a Monarchia idején (Budapest, 1996)

Gyermek- és ifjúságvédelem Budapesten és Bécsben a dualizmus korában

Összehasonlítva a szegény gyerekekről való gondoskodás hagyományos alapjait a két fővárosban, kiderül, hogy mind intézményi és szervezeti, mind anyagi vonatkozásban a régebbi tradícióira is támaszkodó bécsi közigazgatás magasabb szintű és differenciáltabb, egy későbbi erőteljesebb fejlődésnek is alapot adó ellátási rendszert épített ki. Ez a gyermekvédelemre fordított kiadások mértékében is visszatükröződött. Míg a „nyílt” és „zárt” gyermekgondozás költsége 1890-ben Bécsben a tizenöt év alatti korcsoportnál fejenként 3,60 koronát tett ki, B udapesten ugyanezen célra 1,91 korona állt rendelkezésre.14

Hagyományos reakciók a gyermekek „negatív” magatartására

Más összefüggésekben gyökerező, ám a gyakorlatban az általános lelenc- és árvaellátással szorosan összefonódott kérdéskör, hogy hogyan bántak a társadalmi rendet feltételezetten, potenciálisan vagy ténylegesen veszélyeztető, deviáns gyerekekkel és fiatalokkal. A társadalmi deviancia mind a felnőttek, mind a gyermekek esetében az anyagi szűkösség által uralt életformáknak és azok hatósági, társadalmi megítélésének a terméke. Olyan magatartásmódokról van itt szó, amelyek ingerelték a város közvéleményét, és meghatározott rendőrségi eljárást vagy büntetőjogi szankciókat vontak maguk után. A kiskorúak koldulásával és csavargásával kapcsolatban eleinte csaknem ugyanaz a megtorló jellegű, kriminalizáló és fegyelmező politika érvényesült, mint a felnőttek esetében. Bécsben és Budapesten sok tekintetben hasonló viszonyok uralkodtak a társadalmilag nemkívánatos életformák meghatározásában, és azokban a bűnüldözési és biztonságpolitikai megközelítésű stratégiákban is, amelyekkel a szociális szorongatottságnak csupán akülvilág számára is láthatóvá vált következményei ellen kívánták felvenni a harcot. Amennyiben nem felnőttek, hanem gyerekek követtek el „kihágást”, mindkét városban - pusztán szegényrendészeti indokkal - pénzbüntetést és fogságot róttak ki azokra a felnőttekre és törvényes képviselőkre, akik ezt eltűrték vagy elősegítették. Ily módon akarták a szülőket és a nevelőket elrettenteni attól, hogy a gyerekeket rászoktassák a koldulásra.15

Az „elzüllés” elleni fellépés során a hatóságok nagyjából 1880-tól kezdtek egyre inkább különbséget tenni a felnőttekkel és a fiatalkorúakkal való bánásmód között. Magyarországon például az 1879. évi Büntető Törvénykönyv a kihágásokról szólva már megemlítette azt a lehetőséget, hogy a kolduláson és csavargáson ért tizenhat év alatti fiatalokat a majd csak később megépítendő „javítóintézetekbe” utalják. Az első három ilyen jellegű állami intézetet 1884 és 1895 között hozták létre vidéken, és ezeket még továbbiak követték.16 Itt már csírájában megtalálhatjuk a későbbi ifjúságvédelem egyik fő törekvését, nevezetesen azt, hogy a családon kívül, hatósági felügyelettel biztosítanak „szigorúbb” nevelést. Ebbe a sorba tartozott annak a magánkézben lévő „szeretetháznak” már 1869 óta tervezett felállítása is, amely az „utczán kóborló, elhagyott szegény gyerekek felneveltetését” volt hivatott szolgálni. A budapesti községi gyermekvédelem gyakorlatilag még az 1880-as években is magánintézményekre támaszkodott, szervesen integrálva azokat a hatósági gyermekvédelem rendszerébe. Bécsben a klasszikus liberális szegény- politika alapelveit követve szintén megelégedtek a magánszemélyek jótékonysági akcióival, menhelyeivel és javítóintézeteivel, csak éppen ott összességében viszonylag több férőhely állt rendelkezésre.17 Az „Elhagyott gyermekek városi menhelye”, amelyet 1889- ben nyitottak meg, nem annyira a „züllött” gyerekek felkarolását tűzte ki céljául, mint

12