Vendéglősök Lapja, 1914 (30. évfolyam, 1-24. szám)
1914-09-22 / 18. ünnepi szám
VENDÉGLŐSÖK LAPJA 'tr. '<«r, ^4fc <♦. ’<^- ■<<>zetünk létéért való küzdelemben. Látni lehet most, mint rohannak katonáink előre, halált megvető bátorsággal a gyilkos golyózáporban és a szuronyok sűrű rengetegében. Roham közben jól tudják, bár nem gondolnak rá, hogy nékik is veszniök kell, életüket azonban nem adják olcsón, hármat, négyet, sőt többet is maguk előtt küldenek s úgy mennek ők maguk is a magyarok Istenének itélőszéke elé. A haditerhek fedezete a régmúltban. A haditerheknek ilynemű jövedelmi adó utján való fedezése az adótörténelemben egyedül álló példáját adta Francziaország, azonban éppen mivel olyan visszatetszést szüit az adózók körében, még itt sem volt sokáig fentartható. János király utódai teljesen elejtették és helyébe időrlő-időre a legképtelenebb adónemeket kreálták, amelyek majd a fogyasztást, majd a fényűzést kívánták utolérni, de struktúrájukban valamennyi a legrövidebb fejadó módjára hatottak. A fogyasztási adó egy neméül 1610-ben a francia kormány behozta a kalapadót, amely majdnem tönkretette a francia kalapipart, miután senki sem akart adóval terhelt kalapot vásárolni. Ez akkor, a parókaviselés korszakában nem is járt nagy önmegtagadással, csakhogy a kormány túljárt a kalapadó kijátszására törekvők eszén, mert pár év múlva behozta a parókaadót is. Ez darabonkint 20 sou 3 livre volt és az adó lerovása a parókába benyomott állami bélyeggel lett igazolva. Érdekes adónem az 1708-ban behozott lakodalmi és keresztelési adó. Abból indulva ki, hogy aki lakodalmat vagy keresztelőt tart, annak pénze is, meg jókedve is van, adót vetettek ki a szertartásokra, melynek magassága a szertartás minőségétől függött. Ezzel az adóval azonban a francia kormány fiaskót vallott; az apák maguk keresztelték meg gyermekeiket, a házasulandók pedig papi áldás nélkül az útfélen keltek egybe. Mikor aztán ez adó miatt az országban itt-ott lázongások törtek ki, az adót eltörölték. XV. Lajos idejében egy találékony financier behozta az agglegény- és aggleány- adót. Azok a férfiak és nők, akik bizonyos kor eléréséig Hymen rózsaláncaival nem övezték magukat, háromszoros fejadót voltak kötelesek fizetni. Ugyanez a financier a cselédadó behozatalát is tervezte, mely fejenkint 15—20 tallér lett volna, de ez az adóprojektum oly visszatetszést szült, hogy a kormány jónak látta annak megvalósitásától elállani. A luxu-adók száma igen nagy volt. 1715-ben behozták a keményitő-puder adót, 1582-ben a lepedő-adót (egy sou páronként), sőt az élvezeti célra szolgáló jeget is adó alá akarták vetni, de ez a projektum az üdvarhölgyek felháborodásán hajótörést szenvedett. 1682-ben a kapu-adó (15—17 livre), 1680-ban a papir-adó, 1705-ben a kocsi-adó keletkeztek, 1772-ben pe dig azokra a könyvekre vetettek adót, melyek nem Franciaországban nyomattak. A játékkártyaadó különböző fázisokon ment keresztül. 1581-ben hozták be ezt az adót, 1670-ben eltörölték, 1701-ben ismét behozták, 1719-ben megint eltörölték, végre 1745-ben állandósították, midőn minden egyes kártyalap adóját egy fillérben állapították meg. 1579-ben hozták be az arany-ékszer adót, amit nemsokára a só-adó követett, amely egyike volt a legsúlyosabb adóknak. Sajátos adó volt a »MÄarc d’Or«, ezt azok az egyének fizették, akiket az uralkodó kegyelemben, kitüntetésben részesített vagy akik hivatalt kaptak, mig a »Confirmation« cimü adót cimü adót a tisztek és államhivatalnokok az uj uralkodó trónraléptekor fizették, ha tiszti rangjukat, illetve hivatali állásukat meg akarták tartani. IV. Henrik behozta a »Paulette« cimü adót, mely az örökölhető hivatalnak az örökösre átruházásáért járt. Közbevetőleg megjegyezzük, hogy a királyi kitüntetések, nevezetesen rang-, cim-, érdemrend adományoztatások megadóztatása korunkban nagyon helyén való volna, igaz, hogy a hiú emberek rendszerint nem éppen ingyen jutnak efféle csecsebecsékhez, csakhogy az ellenszolgáltatás nem az ország pénztárába folyik be. A Paulette-adó szedését 1614-ben szüntették be. Ilyen hadiadókkal más országok történetében is találkozunk. Például az amerikai Egyesült államokban a szecessióharc tartama alatt sok mindenféle használati cikk, többek közt az irótoll és az irón is meg voltak adóztatva. Svédországban XII. Károly idején, a pultavai csata- Xvesztés után a háború okozta költségek fedezésére szolgáló adót vetettek ki mindama ruha- nemüekre, melyek egészben v. részben selyemből voltak, továbbá az aranyozott kardokra, sőt a kályhákra is. Nagy Péter cár szakáll-adóját mindenki ismeri, de a legnagyobb rekordot az adóztatás terén a római pápák érték el. XXII. János pápa hozta be tudvalevőleg a bünbocsátási adót, vagyis az emberek vétkeit emelte adótárgygyá. Hogy ez az adónem mily óriási összegeket hozott be, azt a Vatikánban felhalmozva levő kincsek mutatják. S igy tovább, az adóztatás legleleményesebb formáira találunk más országokban is, természetesen nem is szólva a teljesen kulturátlan vad népeknél még ma is fennálló minden rendszerességet nélkülöző adónemeiről. De hogy ezek a különféle exotikus adónemek a kívánt célt, a haditerhek fedezetét, nem szolgálták, azt legjobban az illető adónemek története igazolja. Az újabb kor a régi tapasztalatokon okulva, már csak az állandó bevételt biztositó általános adózást, a tömegfogyasztásra nehezedő, de biztos és nagy bevételt eredményező nagy fogyasztási adókat és monopóliumokat, végül legkényelmesebb bevételi forrásként az államköl- csönöket veszi igénybe. Ne higyjük azonban, hogy ma már senki nem is gondol a fent elősorolt képtelen adónemekre. Ma is még naponta elárasztják a fel- és ■ kitalálók ezrei az egyes államok pénzügyminisztereit az állam tehermentesítését célzó furábbnál-furább tervezeteikkel de ezek sehol már meghallgatásra és kivitelre nem találnak. (A. Sz.) A hortobágyi pásztor étkezése és itala. A hortobágyi pásztor étkezésé vagy a szabadban, vagy a vasalóban történik. A puszta földre teszik a vasfazekat, csak a Kunságon szoktak fakoszorut tenni alá. Marha- vagy lókoponyára, zsombokra vagy alacsony tökére, ennek nemlétében csutka- izikböl összetákolt alacsony ülésekre ülnek. Evőszéket az igazi pásztor nem használ. Evésközben rend, a legnagyobb^ fegyelem, előzékenység uralkodik. Néha megesik, hogy a marhával künn hálnak. Ilyenkor nem jönnek be étkezni, hanem a talyigás viszi a vállán utánuk az ennivalót. Megfelelő ételhordó, görbe fa szolgál e czélra s elől a végére egy szij segítségével a vasfazék, hátul egy zacskóban a kenyér, a kanalak vannak. A pásztor valamint ételében, úgy italában is egyszerű és természetes. Ebbéli igényeit a talaj- és vízrajzi viszonyok szabják meg s vízszerzési módozatait eszerint eszeli ki. Vizet ad neki és barmának a vízfolyás, a lápos, a szikfok, az ér. Csak ha a természet mostohasága folytán megvonná édes gyermekétől az éltető erőt, folyamodik a kutakhoz. A kutak tulajdonképen cziszternák, melybe a talajvíz gyűl össze. Legprimitívebb formája a sirkut, mely vagy hosszú árok, s a benne összegyűlt vizet úgy isszák ki az állatok, hogy egyik oldalán a pásztor belehajtja, másik oldalán kimegy a jószág, vagy a háztartás czéljaira hevenyésztek egy kerek gödröt s onnan vederrel kötélen merítik a vizet. Régen nagyon kevés kút volt a Hortobágyon, melyet rendesen a pásztorról neveztek el. Például Koczka kútja, Zoltán János kútja, Bajmok kútját stb. De nem is volt szükség a kutakra, hiszen a Tisza évenkint kétszer bőven ellátta vízzel a természetes kutakat. A pásztor is ehhez képest volt ellátva ivóeszközökkel. Ha vizes világ volt körülötte, állandóan magával hordta ivóeszközét, az ivótülköt, hosszú szíjon, a szürszij rózsájához kötve lógott a tehénszarv lefelé, melyet nagy melegben a szűr alá rejtettek a nap heve elől, mivel ha fölmelegedett, kellemetlen volt benne a viz. Az ilyen pásztor csak megkaparta a szikpartot, tülkével merített és ivott belőle. A hátasabb helyeken, ahol nem volt minden lépten-nyomon ér vagy tócsa, kutak is nagyon messze voltak egymáshoz, ott a pásztor magával vitte a vizet egy kis faedényben. Az úgynevezett kis csorbánt megtöltötte vizzel, olykor tejjel, szíjánál fogva botja vékonyabb végére akasztotta, fölvette a vállára s ha letelepedett a gulya szélén, gúnyáját rálökte, hogy a nap sugaraitól megvédje; néha rá is ült. Ma a szűk járás, a sok kút fölöslegessé teszi ezeket is. Evőeszközében a pásztor igen rátartó. Kerekfe,ü kanala ragyog s elcseréléstól hosz- szu nyelére reszelt vésés, csipke vagy pontozás óvja. Csillagos bicskáját nagy gonddal vállaltatja a debreczeni késesnél. Hatalmas pengével, erős nyakkal láttatja el a nyuzáshoz; farvillásnak, vagy ódalvillásnak csináltatja. A farvilla rövidnyelü s kétágú, a késnyél végébe jár. Az oldalvilla hosszu- nyelü, négyágú és késoldalára szolgál. A kését rendesen a saját maga gyártotta, kemény, készítetten marhabőrhüvelyben tartja, melyet bőven kipillangózik, alól ráklábbal, felül boglárral lát el. Ha a darabos sót a kunyhónál használt csizmaszársótartóban tartja is, a szűr ujjábán ott van a lágy só- (darált só-) tartó, melyet jó tehénszarvból maga alakit késével, árával, kivési, kar- czolja. E sótartók és tülkök mintái igazi keleti típusok, rendesen egy nagy rózsa alkotja a díszítés középpontját, melytől stilizált rózsa, rozmaring, tulipán s más virágdíszek ágaznak él, körkörös vagy szegletes geométriai díszítések futnak körül, hasonlók ama díszítéshez, aminőket a Zichy-expedi- czió kelet-ázsiai gyűjteményében találunk. Tár5a5 reggelik. Szeptember 25-ikén: Müller és Holub éttermeiben IV., Országos kaszinó. Október 2-án: Schuller és Társa éttermében V., Váczi-körul 68. Boroshordók. Jókarban levő, 1000 hektolitert tevő hordóimat (darabja 30 hektolitertől 40 hlig.) eladom. Esetleg pinczével együtt is. Miakits Mihály vendéglős. VII., Rá- kóczi-ut ÍO. Jóbaráf ok-asztaltársasága Szeptember 23-án P u 1 a y Gyula vendéglőjében VIII., Baross-utcza 6. Szeptember 30-ikán Hegyi Sándor vendéglőjében VIII., Futó-utca 19. Löwenstein M. utóda Horváth Nándor cs. és kir. udvari szállító (IV., Vámház-körut 4. Telefon 11—24. Évtizedek óta az ország legnagyobb szállodáinak, vendéglőseinek és kávéházainak állandó szállítója. Fióküzlet: IV., Türr István-utcza 7. Telefon 11—48.)
