Vendéglősök Lapja, 1912 (28. évfolyam, 1-24. szám)
1912-09-18 / 18. ünnepi szám
lugyayt adták fel az asztalokra, s az angol vendéglős megmagyarázta szép geographiával nekik, hogy ez a bor- deauxi kerületnek legnevezetesebb bortermelő helye. De hát ki ez a nagy ur, aki, haso- latosan ahhoz a magyar herczeghez, aki az egész országot beutazhatta úgy, hogy mindig a saját kastélyában szállhatott meg, hát ez meg az egész földet körülutazhatja, s mindenütt a maga ,,Chateau“-jában pihenhet meg. Hát biz ez a nagy ur, Palugyay Jakab, magyar nemes ember létére, azelőtt harmincöt évvel szegény vendéglőbérlő volt a Pozsony melletti vaskuti (Eisenbrünnel) korcsmában, ahová csak a szakértők szoktak kilátogatni a tisztán kezelt boraiért és milliónyi értéket forgat meg a kerek föld körül, amely kezet az uralkodó valahányszor Pozsonyban a „Zöld- i fába“ megszáll, kézszoritásával szokott megtisztelni, ugyanaz a kéz most is felveszi a tálat s körülhordja azt a vendégeinek szolgálva. És aztán vannak olyanok is a vendégei között, akik nem is fizetnek. Egy asztal van az étterme közepén, annál mindennap háromszor van table d’hote. Tisztességes, fiatal egyetemi tanulók ülnek le oda, akiknek nincsen rendes kosztjok. Hívatlanul is szívesen vannak látva, s maga a gazda tálal fel nekik s nem mulasztja el egészségükre kívánni, mikor elvégezték. Az üzletében levő cselédsereg (mind oda van vésve hatvan olvan név, ami Magyarországon a „felső táblát“ képviseli. Azt mondják, hogy a virágvázák nagyon drágák voltak. Bizony ez a „Palugyay vár“ megérdemli a vár nevet; nehéz volna bevenni. Egy egész ármádia elhullana annak az ostromában. A vasúti pályafő szomszédságában van egy szép emeletes ház, elől disz- kertecskékkel szegélyezve: ez a Pa- lugyay kastély. Itt lakik a hires magyar ember két legidősebb fia, akik közül az egyik a magyar borászat érdekében körülutazta már a földtekét s kitanulta, hogy milyen bor kell odakünn a németnek, anglusnak, muszkának, lengyelnek, a brazíliainak meg a yankeenek. Mert nem elég a a felesége kitűnő jó főzteért. És most ez a szegény nemes tulajdonosa egy millió értéknek, különböző érdemrendeknek, számtalan kiállítási arany- medaillonoknak, és egy, a kerek világon becsült névnek. Pedig hát se kincset nem talált, se a nagy sorsjegyet meg nem nyerte, se bankot nem gründolt, se börzén nem spekulált, sem nem uzsoráskodott. Ellenkezőleg ! írást sem szokott venni az adósaitól, s ha megszorult ember tartozik neki, ő tagadja el az adósságot, nem az. Nem csinált egyebet, mint az üzlete után látott, s amihez hozzányúlt, azt megfogta jól. Mert csaknem hihetetlen az, hogy ugyanaz a kéz, amely évenkint egy régi emberek), gyermekeit ő maga j nevelteti s kikérdezi, mit tanultak, j ha az iskolából hazajönnek. Vannak úri családok, amelyek tőle étkeztek eleitől fogva, s aztán később tönkrementek. 0 csak úgy küldi nekik folyvást az ebédet, vacsorát azontúl is éveken keresztül, mintha mindig fizetnének érte, s mikor egyszer megtudta, hogy egy ilyen adós családnak a bútorait elvették a hitelezők, még bútort is küldött annak. Hanem azért minden reggel a hajnali mise után, amit sohasem mulaszt el, maga vásárol be a piaczon. Legközelebb Pozsony urhölgyei két nagy remekművű ezüst virágvederrel tisztelték meg — „a jó öreg korcs- márost“, a két virágtartó talapjára ,bort ismerni“, az „ivónak“ a tanulmányozása, az az igazi tudomány. A kapu alól mindjárt az üzleti irodába lépünk, ahol a falakat a sok rámába tett kiállítási érmek és dicsérő oklevelek fedik ; az asztalokon a megrendelő levelek a föld minden részéből. Épen akkor hoznak oda egy táviratot Afghanisztán belsejéből, melyben az angol hadsereg kér uj segélycsapatokat a Cháteau Palu- gyaytól: egri és tokaji veressipká- sokban. Innen megyünk egyenesen a pinczébe. Mert nincsen itten borcsináló, bor- megnemesitő, gallizirozó petiotirozó műhely, nincs itt mesterséges gyár, nincs szőlőczukor, konyak-habaró konyha, itt a vizet még hordótisztiChateau Palugyay.
