Vendéglősök Lapja, 1908 (24. évfolyam, 1-24. szám)

1908-03-20 / 6. szám

2 VENDÉGLŐSÖK LAPJA 1908. márczius 20. Virágok estéje. A mi bálunk. — A tél kifáradt, pihenőre vágyott. Egy farsangi éj után, mámoros fővel, még szürkület előtt berontott a szép Au­rórához: „Ej, hugomasszony, bocsásson meg, hogy újból fölverem édes álmából! Utol­jára teszem, Isten engem úgy segéljen! Belefáradtam az örökös czéczóba, lefek­szem, s föl sem kelek, mig a mord no­vember le nem pergeti a fákról az utolsó levelet. Azért hát, nehogy baj essék, ne­hogy időntul elszunnyadni találjon, huzza föl a weckerjét, avagy kérje meg Flora asszonyságot, hogy ő legyen az ébresz­tője; mert — tudja — a nap automobilja könnyen árokba zuhanhatna, ha hugom­asszony, elszunnyadván, fáklyája nem vilá­gítaná be előtte az utat. Magamat és szol­gálataimat azonban jövő deczemberre tisz­telettel kegyeibe ajánlom.“ Aurora hirtelen felöltötte hálóköntösét, villája ereszére kitűzte égő fáklyáját, az­tán sietősen Flóra nővérének kerti há­zába ment, melynek hatalmas üvegtető­zete alatt, a tél könyörtelen hidegétől vé­detten, félimetten, félálomban, sóhajtozva, szorongva epekedtek a virágok kikelet­jükre. „Édesem, ne vedd rossz néven, hogy ily korán alkalmatlankodom nálad — szólt Aurora sebten. — Azt hiszem — jó mielőbb tudnod, hogy a tél ma pityallat- kor bejelentette nálam, hogy aludni tér, s mig a mord november le nem pergeti a fák utolsó levelét, ki nem száll pelyhes ágyából. Tudom, hogy szorgos, éber ker­tész vagy, korán serkensz; tehát, kérlek, legyen gondod rám, s ha kelleténél to­vább találnék bóbiskálni, zörgess föl; ter- hedre ne essék! „Hogyne, hogyne, drágám! hiszen kö­szönettel tartozom, hogy ily rögtönösen híradással voltál. Szegény kis virágaim már úgyis igen türelmetlenkednek. Nyom­ban megyek hozzájuk, hogy lássanak toi- lettjeikhez. Jaj, milyen örömet szereztél nekünk! Köszönöm, drágám. Isten veled!“ Es Flóra asszonyság sietve kötényt kapcsolt, langyos vízzel megtöltötte ró­zsás ezüstkannáját, s az üvegházban ter­mett. Végesvégig permetezte áléit virágait, beczéző szóval költögetvén őket: „Hamar, hamar, kicsikéim, öltözzetek: „elment a tél, jő a tavasz!“ Csilingelő kaczagástól, örvendező kiabá­lástól zsibongott a kupolás terem; izga­tottan rohantak a szökőkút medencéjéhez a hóvirág-hajadonok, az ibolya-leányok, a jáczintok és tulipánok, hogy kendőzzék, csinosítsák magukat, s puha kezeikkel tapsolva, tánczra illegetve apró lábaikat, pacsirtahangon trillázták: „Mindjárt készen leszünk, mindjárt!“ „Na-na, kicsikéim, nem kell úgy törnö- tek magatok. Van időtök a nyugodt ké­szülődésre. Igazán, még a zimankós tél fölserkenhet első álmából, s oly hideget fuvalhat, hogy halálra hütitek magatokat. Nem merlek azonnal kiereszteni bennete­ket“. „De eresszen, édes kis anyánk, nem félünk mi tőle, fagyától, hiszen forró a szivünk“. „Ej-ej, ha tudtam volna, hogy igy mo- hóskodtok, dehogy szóltam volna!“ „Jól tette, jól tette; ne féltsen minket!“ „Na, de mégis óvatosaknak kell len­nünk. Olyan helyre menjetek először, a hol védve lehettek a tél szeszélyeitől. Tudjátok, mit? Menjetek először is a vendéglősök báljára, oda nem szüremked- hetik hozzátok a fagy, az alattomos böjti szél, s legalább ünnepélyesen, vígan, muzsikaszó mellett történik meg a világba lépéstek“. „Jól van! Jól van! Oda megyünk leg­előbb, jó kis anyánk!“ így lett bűbájos virágsokadalommá a mi bálunk. Amikor fölharsant az induló, egyszerre, mintha Sirász rózsái és Abessinia ibolyái öltöttek volna magukra báli pompát, illat és Mohamed hetedik paradicsomának viru- lása áradt szerte a „Vigadó“ fejedelmi diszü termeiben. Elől, a bál elnökének, Petánovits Józsefnek karján, mint lilafé- nyü, méla Katalinrózsa, szelíd méltósággal nyitotta meg a sort Schárhánn Jánosné’ akinek arczárói lelki ifjúsága és jósága elűzi az idő nyomát, s az évek, megsze- lidülten, nem zúzmarát hintenek fürteire, hanem illatos ákáczok fehér és piros szir­mait. Mikor aztán búsnegédesen megcsendült a nóta: „Jaj de magas ez a vendégfogadó“ megbomlott, szétbomlott mögötte a káprá­zatos virágsor s bájos tánczának tüze elra­gadta valamennyit s lejtve szóródtak sza­naszét a teremben a vendéglőslányok, magyar lányok, piros rózsák, tulipánok. Valóságos szentiváni éj varázslatos ál­maként hullámzott előttünk a mi bálunk képe, szüntelen változó délibábként a pa­radicsom igéretföldéről. így még nem búcsúztatták el a telet, s nem mutatták be a tavaszt. Az egész ébredező természet minden virága fűződött egy csokorrá, hogy az if­júság boldogságával töltse el dermedező sziveinket. Mintha szárnyra kapott volna erdő-mező minden virága, hogy udvaroljon a bálanyá­nak, aki ragyogó és bájoló volt, mint az őszi verőfény. Körülötte üdén, csillogón sürögtek, mint az esti széltől bolygatott virágok, a leá­nyok csapatai, színes, pompás keretül, úgy, amint képünkön is látható. Elől gyöngyvirágként csilingelt Schárhán Irénke, aztán mint méla jázmin, Maloschik Szilvia hajlongott s utánuk, mint a bibor- palástu égő szerelem, Balogh Mariska gyújtó szemei villámlottak. Aztán jöttek kecses sorban, hóditón, mint az illatos, bársonyos sárga viola, Müller Miczike, majd a rózsák raja, a halvány s az éles színek minden árnyalatában. A hajnal szelíd pírjával orczáin Oundel Katicza, a déli napsugár aranyos csillámá­val Ratkovszky Ilonka, Leféber Elza, mint a piros rózsa feslő bimbaja s Strobl Giziké, mint a fehér rózsa, oly ártatlanul. Mint fürtös krizantém közeledik Dvorcsák Karolin és Benes Annuska, nyomukban, mint a délszak hév lótuszai, Kamarás Mariska és Hack Manczi. De ki tudná leírni a színeknek ezt a kápráztató kavargását ? Hol az az ecset, amely ezt a szivárványos ragyogást vá­szonra varázsolhatná ? Mint tündérálom, sejtelmesen vissza- visszacsillan egy-egy sugara a lélek tükö­rén s kisér végig az élet göröngyös, sivár utjain a mi mostani bálunknak, a virág- sokadalomnak édes, andalító emléke. Édes emlék, esztendőre válj ismét valóra! De hol van annyi szó, amennyi leír­hatná a szépségnek és a bájnak azt a sokféleségét, amennyi itt gyönyörködtetett bennünket. Büszkék lehetünk bálunkra, amely min­den esztendőben fényével és kedélyessé­gével a fővárosi társaságnak keresett mu­latsága. * Akiknek évek óta lankadatlan buzgó- sága és tapintata ily jó hírre emelte mu­latságunkat, elismerés és köszönet illeti a derék rendezőséget, különösen ennek buzgó elnökét, Petánovits Józsefet és al- elnökét Bokross Károlyt, akiket Terpsichore, bizonyára, legfényesebb ordójával fog ki­tüntetni. A vezérnek méltó táborkara a ren­dezőség, különösen Willburger Károly, a ga­vallér s figyelmes pénztáros s a magát meg nem adó, dicső gárda: Schnell Jó­zsef, ifj. Petánovits József, Hruska János, Fürst Tivadar, Bokros László, Házas Fe- rencz, Bokros Géza, ifj. Pelzmann Ferenczet, Wampetits Ferenci ifj. Schárhánn Ferencz, Galamb József, Rogyák Ernő. Mikor a hajnal pírja kezdett vibrálni az ablakon, s a nóta halkabbá és gyérebbé vált, andalogva jártunk körül az ürülő teremben, s elhullatott, hervadó virágaiból egy szálat emlékül rejtettünk keblünk be a Telefons 63—90. FANDA ÁGOSTON hrlászmesterI BUDAPEST (Központi Vásárcsarnok). Első budapesti mindennemű élő és jegelt halak nagy raktára. Szállít a legmagasabb királyi udvar, [valamint József főherczeg Ő fensége udvara számára. — Budapest székesfőváros összes nagy szállodáinak és vendéglőseinek szállítója. A „Balatoni Halászati Társaság“ budapesti főelárusitó

Next

/
Thumbnails
Contents