Vendéglősök Lapja, 1906 (22. évfolyam, 1-24. szám)
1906-03-20 / 6. szám
6 VENDÉGLŐSÖK LAPJA 1906. márczius 20. azonban már voltak hivatásszerű pékek és szakácsok is, kik mint a Lriedrich által restaurált Pompeji romjaiból kiásott pék- műhely itt bemutatott képéről látható, nagy- terjedelmű és jövedelmező üzletet folytattak. Vadat-halat, Mi jó falat, Szem-szájnak ingere, csak jóval később az ázsiai hadjáratok után, a Caesarok idején ismerték meg a rómaiak a magukkal hozott rabszolgák révén, kik uraikat gyorsan vezették be az asztali gyönyöröknek előttük eleddig egészen ismeretlen titkaiba. Vitellius császár, kiről e felvétel a báró Nugents-féle gyűjteményből származó elefántcsont dombormű után készült, a világ e legnagyobb evője, már egész légiókat küld el a legtávolabbi vidékekre, vadászatra, egész halászíalvakat hajókon hal után! Ily sok embert mozgatott meg egy gyomor! A hizlalt szárnyasnak borzasztó magas ára van e korban, nem mintha nagyon szerették volna, hanem mert divatos vala eldicsekedni azzal, mily kövér falat kerül az asztalra. Itt-ott a túlhajtott szertelenség is felüti fejét. Apiczius, ki egész vagyonát gyomrára pazarolta el, öngyilkossá válik, amint megtudja, hogy vagyona egy millióra apadt. Lélt szegény, hogy ily kevés pénzzel éhen kell halnia, egy másik pátri- czius a kedvelt mulluszt a vendégek láttára öli meg. Hadd lássák, hogy nála friss a hal. Az itáliai osztrigát úri ember már meg sem eszi, ad ilyent különbet a távoli, ködös Anglia. A jérczéket sötétben hizlalják, kacsát, libát datolyával, fügével tömik, hogy minél kövérebbek legyenek, de mindennapos az asztalon a fenyvesmadár, szalonka, fürj, flamingó, fáczán és a gólyapecsenye is. De ezt sem egyformán készítették, mert míg Vitellius a flamingók nyelvéből, addig a zsarnok Heliogobál a flamingók agyvelejéből készítettek hus-étkeket. Szerették a sertés- és vaddisznóhust is, az előbbit ötvenféleképp tudták elkészíteni, az utóbbit pedig gyakran egészben, illetve egy darabban tálalták, szolgálták fel s belőlük kitűnő kolbászféléket is gyártottak, mig finom sódart Galliából hozattak. Szerették a finom, zamatos borokat, melyeket cserépedényekben tartottak, a kam- pániai, czekubiai, falernumi borokat akárhány jeles költőjük meg is énekelte. Vatikáni bort csak szegény ember ivott, le is sajnálta őt mindenki, aki, mint az Augusztus császár korából származó hildesheimi leletből látható, cziprusi borát remeknél remekebb ezüstedényből ihatta! Az erős bort vízzel hígították, nyáron, ha meleg volt, jégvermekbe tett hóba hütötték, majd később bor, viz, méz és fűszerfélék keverékéből kitűnő izü, cziberéhez is hasonló meleg italt, úgynevezett kaldát készítettek, melyhez némileg hasonló volt a mulsum nevű méz, must és fűszerből készült ital is, melyek részint üvegedényekben, részint drágakövekkel ékített ezüst és aranyserlegekben lettek felszolgálva, mint W. Lriedrich «Római lakodalmán» láthatjuk. A trikliniumnak nevezett ebédlőben rendszerint kilencz személy foglalt helyet az alacsony asztalkánál, baloldalra dőlve, vánkossal a hónalj alatt, férfiak, nők, úgy amint egymáshoz való viszonyuk megszabta, rózsa, ibolya és borostyánból álló fej- és melldisz- szel. Ebédközben szellemes társalgás folyt irodalmi és közérdekű dolgokról, a művészek szabad előadásokat tartottak, anda- luziai rabszolganők buja, izgató tánczokat lejtettek. Költők itt szavalták el legújabb alkotásaikat, a drámaírók pedig ilyenkor mutatták be vigjátékaik és drámáik egyes hatásos jeleneteit. A pihenésre térést az asztalfőn fekvő Rex — «a király» határozta meg. Előbb azonban még a bohóczok játszották el durva, de nevettető tréfáikat, mígnem kezdetét vette a tulajdonképeni ivás. Gertz K. Vacsora utáni zümpo- z i o n j a találó képe e bachanáliáknak és tobzódó luperkaliáknak, melyek tetőpontjukat Nero alatt érték el. E kegyetlen zsarnok egy alkalommal azzal lepte meg vendégeit, hogy oly teremben téríttetett, melynek színes üvegből készült és saját tengelye körül forgó kupolája egyszerre csak kinyílva, valóságos élővirágeső borította el a vendégeket, mig Othó ugyancsak egy ilyen teremben szabadon nyíló arany és ezüstcsöveken át parfümesőt bocsátott a lakmározókra. Petro ni us «Trimalchio» álnév alatt mesteri módon irt le egy ily lakomát, melyen pávatojásokat szolgáltak. A tojások mesterségesek voltak és felüttetvén egy kis szárnyasmadár volt benne, melyben a meglepett vendégek fügével hizlalt rigóra ismertek. Kövér nyulak tollazattal pegázu- sokká voltak alakítva s a felszolgált vadat és szárnyast a szczizor, a tálaló zenekiséret és tánczmozdulatok kíséretében szeletelte fel, Ezüsteszközök halmaza alatt roskadozott az asztal és száz éves borral töltött serlegek jártak kézről-kézre és hogy a túlságos boritaltól íelhevült vendégsereg ne távozzék üres kézzel, végezetül szétnyílt a plafond, melyen ezüstkarikákon illatszerflakonok, ezüst és alabástromból készült ezüstkoszo- ruk és más csecsebecsék ereszkedtek le. Válogathatott belőlük, ki mit akart. A vendég, ha almához, szőlőhöz nyúlt, azokból illatos szagok ömlöttek feléje. Káprázatos fényűzés, határtalan mértéktelenség az asztali gyönyörökben, pusztuló erkölcsök, elzül- lése a társadalmi közéletnek jellemzik e korszakot, előjelei Róma pusztulásának, mely ily előzmények után nem is váratott magára sokáig. Most pedig mélyen tisztelt hölgyeim és uraim, jó nagy kitérővel áttérünk a Keletre, hogy azután újra Európa szivébe térjünk vissza. Amilyen nagy szerepe van a Keletnek az emberiség történetében, épp oly alárendelt a jelentősége az evés és ivás történetében. Gmellius 1774-ik évi oroszországi utazása alkalmával egy nemezhez hasonló anyagból készült sátort ir le, mely egy teljes kalmük háztartást foglal magában, ahol a legprimitívebb formájú konyha is a lakószobában talál helyet. Valami nagy konyhára nem is igen lehetett szükségük, mert hiszen nyáron át majdnem kizárólag tejjel táplálkoztak, melyet savanyodott állapotban szeszesitalul használtak részegítő hatásánál fogva. A tejet bőrtömlőkben a tűzhely mellett vagy a földben télire is eltették és «ku- misz»-nak nevezett pálinkát készítettek belőle. Főtáplálékuk a hús és pedig a borz és és mormota, a kecske és sertés húsa, továbbá a sajt és vaj volt. Ez a nép, melyet egyrészt eleven természet, vendégszeretet, nyiltszivüség, másrészt lustaság, piszkosság és konokság jellemeznek, nagyobb jelentőségre máig sem tett szert. Itt szóljunk egy pár szót a törökökről is. A törököt rendszerint a mértékletesség jelképének állítják oda. Hát erről szó sincs! Aki — mint ők — kora reggel tojással, sajttal, mézzel bőven jóllaknak és télen 11 órakor, nyáron még korábban asztalhoz ülnek, mértékletesnek aligha mondható. Az alig 3—4 decziméter magas és kerékasztalokon leggyakoribb a színezett rézedény, melyből rendszerint kézzel esznek, de használnak fából, szaruból és teknős- békahéjból készült kanalakat is, mert az arany és ezüst evőeszközök használatát a Korán tiltja. Főtáplálékuk a leves, piláf, ürü-, galamb- és töltött húsok, mandola, rizs, pistaczea és a mazsolával töltött bárány pedig legkedveltebb ételük. A piláfon kívül specziális nemzeti ételük még a chrusfa is, mely után még egy vékony szirupforma italt és igen sok kávét is fogyasztanak. Télen 5, nyáron 6 órakor vacsoráznak s úgy este, mint délben is sok gyümölcsöt fogyasztanak. Étkezésre szolgáló helyiségeik egyszerűek. Egy ilyent, mely Russel 1873. évi Reisebeschreibungjában jelent meg, itt mutatunk be, egyébként pedig a törökökről, kik tudós Vámbéry szerint rokonaink volnának, nem sokat mondhatunk. A törökökkel rokon persa nép étkezési szokásairól igen érdekes leírást találunk Petry de la Valle leírásában, ki a többi kczt egy királyi ebédet is leir. A fejedelmi étkezések a «diuán chané»-ban mennek végbe, egy igen hosszú folyosószerü kerti helyiségben, melynek elején a konyhahelyiségek, másik végén a fogadó és egyúttal ebédlő helyiség van, innen származik elnevezése is, mely magyarul annyit jelent: fedett folyosó. Ezen helyiség egyik oldala nyitott, az egész gyönyörű, nagyértékü szőnyegekkel szinte túl van halmozva, borítva, még a padozat is. Ezen foglalnak helyet a legelőkelőbbek az ablakok mellett, ahol jóval az evés ideje előtt foglalva helyet, élénk beszélgetésbe merülve várják az első fogást. A felszolgálást apródok végzik, a tálaláshoz fedett ezüst és aranyból készült edényeket használnak, az asztalt ezüstösaranyos szövésű terítő takarja, a ház ura mellett ennek legjobb barátja foglal helyet. Az asztalon valóságos pliafpirámisok, különböző savanyu italok egymás mellett, mig a húsételeket a főudvarmester, aki egyúttal főasztalnok is, négyszögletes kanállal kezében sorba kínálja. Ismerik az ebéd utáni kézmosást is, de nagyon takaréskod- nak a törülközővel. A kiszolgáló személyzet merev sorban áll a vendégek mögött és a főudvarmester a királyi urat térdelve kínálja minden újabb fogásnál. Az előkelőbbek asztalán nem ritkák a karcsunyaku nápolyi üvegpoharak sem. A bort — a vallási tilalom ellenére — szívesen isszák, még pediglen viz nélkül és felette csudálkoznak azon, ha egy európai aki pedig miattuk akar tartózkodni az ivás- tól — nem iszik. Ebéd után holmi gyenge, melancholikusnak tetsző zene járja. (Folyt, köv.) Áruminták ingyen szá litása. A m. kir. belügyminiszter és a liverpooli Cunard gőzhajózási társaság (Cunard Steam Ship Co. Limited of Liverpool) között 1904. évi junius 4-én kötött szerződés 22. §-a értelmében: «A magyar őstermelési, vagy iparczikkek- ből az északamerikai Egyesült-Államokba menő mintaküldeményeket a m. kir. kormány felhívására a Cunard-társaság díjmentesen tartozik hajóin Fiúméból New-Yorkba szállítani. Ily mintaküldemények sulva azonban 1—1 (egy-egy), összesen 10 (tiz) tonnát, illetve térfogata 10 (tiz) köbmétert meg nem haladhat.» Az említett szerződés fent- idézett §-ában körvonalozott díjmentes szállítás iránti kérelmek további intézkedésig a belügyminiszterhez lesznek intézendők. R közélet temetője. A mi közéletünknek van egy veszedelmes temetője, amely elhantol, elporlaszt minden jobb sorsra méltó eszmét, szükséges reformot. «Négy esztendős por lepte be azokat az emlékiratokat, amelyekben a székesfőváros tekintetes tanácsa által erre felhívott szak testületek elmondották az ő vé-
