Vendéglősök Lapja, 1906 (22. évfolyam, 1-24. szám)
1906-09-12 / Rendkívüli ünnepi szám
4 Vendéglősök Lapja 1906. szeptember 12 R Szellem. Változnak az idők és mi változunk azokkal. Az évek csak a naptárban egyformák, nem az életben. Minden esztendő nyomot hagy rajtunk és bennünk; évről-évre más szemmel nézzük a világot. És amiként az egyes változik az idővel, úgy változik az egész emberiség a maga korszakaival. Ez a változás a szellemben nyilatkozik meg. Minden korszaknak meg van a maga szelleme. A XIX. század szellemén az ideális szabadság, a XX. századén a javak arányos megosztásának kérdése uralkodik. A kenyér gondja, a könnyebb megélhetés módja foglalkoztatja most az elméket. Ez az oka, hogy korunk oly szegény a kedély színesebb, illatosabb virágaiban. Tudhat-e eszményekért hevülni, fenkölten gondolkodni, aki szakadatlanul a megélhetés nehézségein töpreng?! Innen van, hogy a tömeg nem rajong többé a szabadságért, ellenben anyagi előnyökért kész a zsarnoksággal czimborálni. A polgári osztály, amely kivívta a szabadságot, magára van hagyatva a szabadság védelmében. Nagy szakadás tátong a társadalomban. Ezt a szakadást áthidalni, a kedélyek teljes elsivárodását megakadályozni most a legnemesebb és legsürgősebb feladat. Korunk küzdelmében az egyesülés, az érdekcsoportosulás természetes szükség, ezért oly erős a társadalom minden osztályában az egyesületi élet. Az egyesülés minden téren leginkább az anyagi érdekek érvényesítésére irányul, ámde ezt nem éri el, ha nélkülözni fogja a szellem emelkedettségét. Alant járó, mindig a rögre szegzett szemekkel elbukunk a sima földön. Ha a kenyeret csak a kenyérért hajszoljuk, megzabálhatunk, de életgerjesztőn nem táplálkozhatunk; mert megiratott: «Nem csak kenyérrel él az ember, hanem igével is». Törekedjünk általános jólétre, de ne csupán a hasra való tekintetből; hanem azért, hogy lerázva magunkról a nyomor bilincseit, lelkünk szabadon szárnyalhasson tisztább, magasabb régiók felé. Ha nem akarjuk az emberiség elállatiaso- dását, szellemi tartalmat kell öntenünk e materiális korba. Állítsunk oltárt minden egyesületben a szellemiségnek s tisztult, eszményi felfogás legyen bennük az összecsatoló, egygyé forrasztó testületi szellem. Most, hogy Országos Szövetségünk Mis- kolcz városában tartja gyülekezését, abban a városban, ahol a magyar költészet koszorús lantosának, Lévay Józsefnek eszményi világa láttatja virágos berkeit, teljék el szivünk a szép, jó és igaz kultúrával. Ez legyen jellemzője a vendéglősök mai nemzedéke szellemének. Ez a szellem vezérelhet bennünket a jobb jövőbe, ez s nem az önös érdek-érzet emelhet bennünket arra a polczra, ahol szakmánk általános tiszteletének örvendezhetünk. Ám erre a szellemre s ebben a szellemben nevelnünk kell magunkat. Ennek pedig egy hathatós eszköze van s ez a szaksajtó. Ez a sajtó az, amely folyvást gyarapítja szakismereteinket; ez, amely fölfedi pályánk ideális vonatkozásait; ez, amely foglalkozásunk megbecsülésére buzdít. Ez a sajtó volt az, amely szakmánkban megteremtette a társulást s magát az országos szövetséget is életre hívta. Lapunk, amely XXII. év óta munkálkodik ezen a téren, alapvetője volt szakirodalmunknak, magvetője sok nemes eszmének, amelyek már jobbára megfogantak és gyümölcsöznek. Lapunk ott állott minden intézményünk bölcsejénél, igy hát mi tudjuk legjobban, milyen volt az ut, amelyen idáig értünk s minők az eszközök, melyekkel sikereinket kivívtuk. Éppen ezért tiszta lélekkel mondhatjuk, hogy a szaksajtó az a varázseszköz, amely diadalmaskodott gyakran olyanokon is, ami lehetetlenségnek látszott. Hogy ma nincs iparág, amelyben erősebb volna a nemzeti szellem, hazafias érzület, mint a vendéglős iparban, az a szaksajtó lelkes munkájának köszönhető. És ez a szellem, amelynek mindenkor hevítenie kell a magyar vendéglősöket, most is magasra lángot s kiolthatatlanul lobog1 a szaksajtóban. Éppen ezért kívánatos, hogy az országos I szövetség ezt a szaksajtót különös figyelemben részesítse és gyámolitsa. Erre annál is inkább szükség van, mert az országos szövetség megerősödése ennek a sajtónak az agitácziójától függ, amint életre is ennek a sajtónak, illetőleg akkor még a mi lapunknak a propagandája hívta. Szükség van arra, hogy az országos szövetség ezt a sajtót gyámolitsa, mert a vendéglősök zömében nagy a közöny s a mig ezt a közönyt meg nem törjük a sajtó iránt, ennek a közönynek bénító, fojtó nyomását az országos szövetség is érezni fogja. Kívánatos tehát, hogy az országos szövetség minden közgyűlésén szenteljen időt a szakirodalom métlatásának, pártolásra buz- ! ditva a vendéglősöket. Csakis elterjedt, olvasott sajtó teremtheti meg iparunkban az erős, fenkölt közszellemet, amely nélkül tengődhetünk, de nem boldogulhatunk. A templom romja félelmes, a csárda romja szomorú. Attól az Isten, ettől az ember bujdosott el. * Ha vendéglő nem volna, hajléktalanul dideregne | a barátság. * Ha vendéglő nem volna, hova lenne az agglegény? * Az áldomás hálatétel Istennek, de az ember melegszik fel tőle. * A vendéglő panoráma, melynek kukucsálóján még a hazát is meglátjuk s ami fő, mindennél szebbnek, istenibbnek látjuk. * Az irgalmas szamaritánusnak volt a fejében valami a korcsma levegőjéből. * A hazáért egy pohár bor meg nem árt! — mondotta a költő. Legtöbbször egyebet sem kap a haza; mondja az élet. * R kállai kettős. Mikor a sérelmi viták hires szónoka, a borsodi követ, Palóczy Ádám, lelkesedni és remélni újra megtanította a nemzetet; a mikor hatalmas beszédeire mindinkább gyökeret vert bennünk az erőnkbe és jussunkba vetett bizodalom, akkoriban gyakran estek nevezetes sokadalmak Miskolcz városában. Nem leveles staféták verbuválták össze, hanem az a titokzatos íluidum, amely minden messzeségeken keresztül összeköti az együttérző sziveket, amely ugyanarra a gondolatra bírja a Nyírségen pipázó táblabirót, mint a kassai fizikust, azaz, hogy este mindegyik azt gondolja, hogy holnap Miskolczra kéne menni. Mire aztán a Gönczöl-szekér rudat fordít, a táblabiró is, a fizikus is már hintóból nézi a visszafelé futó vidéket. Mikor a miskolczi «Bárány»-ban, «Koro- ná»-ban az urak az utiport rázzák magukról, nem győznek álmélkodni: «Hát kegyelmed is itt van? Ejnye, beh jó; de egyet gondoltunk !» Aztán csak zörögnek tovább a csézák, dübörögnek a hintók, csak jönnek ám az urak nemcsak Borsodból, hanem Abaujból, Zemplénből, Hevesből, Szathmárból, sőt még Szabolcsból is, különösen, ha a «kanczellár» ő kegyelmességét látták kivonulni. Már a kíséretéből tudják, hogy merre veszi az útját s akkor nem ur az, aki rögtön nem fogat s útnak nem ered, úgy, hogy mire a miskolczi sorompóhoz érnek, egész kocsitábor ver porfelleget a kegyelmes ur után. Napokig forr, nyüzsög aztán nóta mellett a hívatlan sokadalom, valóságos fiók-diaeta, ahonnan hírekkel, státusbölcsességgel térnek haza az atyafiak. Az öreg Vay gróf, aki a szépséges királynő szebbik kanczellárja epithetont vívta ki magának, örömest el-eltanyázott Miskolczon, a hol az ő fesztelen mulatságain könnyebb volt szót érteni az ország bonyolult dolgaiban. Egy ilyen «összebukkanáson» történt, hogy J . . . K . . . hevesvérű szabolcsi ur mélyen tekintett egy miskolczi ötvös bogárszemü feleség szemeibe, úgy találta, hogy az asz- szonyka sem nézett rá haragosan. A fiatal urak akkor sem vetették meg a kalandot, hát J . . . öcscsurunk is izgett-moz- gott, törvén a fejét, miként környékezhetné meg a szép ötvösnét. Már kétszer, háromszor is megfordult a boltban, úgy, hogy az ötvösnek ritka busás napja volt; de J ... az asszony körül csak nem érhetett el semmit. Kállay viczispánnak szemet szúrt J. viselkedése s mikor este mogorván látja az asztalnál gubbasztani J—t, incselkedve szólt neki: — Öcsém-uram, tudom, hogy eminens volt iskolai stúdiumaiban, talán meg tudná mondani, a miről itt vitatkozunk, hogy ötvös volt-e Putifárné ura? J. elvörösödött, de csakhamar kivágta magát. — Az volt, uram-bátyám. Innen van, hogy mostanában az ötvösök csak az Orsolya-szü- zek rendjéből házasodnak.
