Vendéglősök Lapja, 1906 (22. évfolyam, 1-24. szám)
1906-09-12 / Rendkívüli ünnepi szám
1906. szeptember 12. Vendéglősök Lapja 5 Jóízű kaczajt keltett a válasz, mert hát találó volt. Ugyanis a fáma tudott valami Orsoly nevű özvegyről, akivel Kállay uramnak nevezetes kalandja esett egykor Debre- czen városában. A viczispán is fölnevetett s az asztalra csapva, igy kiáltott: No, igy már, öcsém, mi is eljárhatjuk a kállai kettőst. És nyomban fölállott a daliás alispán, a banda rázendítette a nótáját: «Czintányéron, czintányéron pogácsa.» Hires tánczos volt ő kegyelme, s J. öcsém sem bognártól vette a lábát s úgy ropták azt a méltóságos, mégis leventés tánczot, hogy inneniül országszerte dívott a Kállai kettős, amely dupla, levegőben való boká- zójáról kapta a nevét. Most már nem járják, mert nincsenek daliák hozzá. Lévay József. Aki Borsod gyűléseinek jegyzőkönyveit arany tollal irta, csöndes magányosságban pihenő aggastyán; de csak fejét lepte el az élet hava, szive azon ifjú, forró ma is, mint amilyen akkor volt, amikor az ő busongó, szép dalain méláztak a Bükk madarai. Ha ott jártok az Avason, andalogva járkáljatok, mert ott dalolt s ott él ma is a költő, aki a magyar dal terebélyes fájába nemes, hervadhatatlan ágat oltott. Aki Mikes Kelemennek elleste, visszasírta tenger zúgásával zokogó fájdalmát; akinek fehér galambja ma is íöl-fölszáll epedő ha- jadonok remegő ajkairól a búcsúzó kedves után; Lévay József, akinek húrjairól igaz gyöngyként pergett a magyar szó hangzata, Miskolez városában találta fel költészetének háboritlan bokrát. Itt, ahol ellát a ^Sajóig, hol bölcseje ringott s az öreg diófa árnyékában meghúzódó hajlékig, ahol régi, puritán vidámságtól hangos «szüretünk» kedves, visszahozhatlan jelenetei után sóhajtoz a gyepűből fel-felreb- benő alkonyi szellő, itt mereng emlékein és álmain a magyar lyra egyik klasszikusa. Miskolczról lehetne sok nagyot és dicséreteset mondani, de szebben jellemzőbbet aligha ennél, hogy a költő és népe megértették s elválhatatlanul megszerették egymást. Lévay József valóságos élő szobor, any- nyira tökéletes benne a szív és lélek harmóniája. Utolsója azoknak a fenséges márványalakoknak, akiket Kazinczy, Kisfaludy, Berzsenyi és Kölcsey nevei alatt remekben őriz nemzeti Pantheonunk. Mint emberen a régi nemes urak patriarchális patinája csillog, mint polgáron, politikuson a szív mélyén lobogó hazafiság meleg fénye ragyog. Hallgatag és visszahúzódó, ám ha tettekre parancsolta a kötelesség, zajtalanul serénykedő. Erről tesz bizonyságot Lévay József élet- történetének minden mozzanata; ezért költői babérja között mindenkor virulni fog a hazafiui érdemek cserága is. A vendéglősök, akik ipari haladásunkon munkálkodni Miskolez városában jöttek össze testvéri kézfogásra, csak önmagukat tisztelik meg, ha megemlékeznek Lévay Józsefről, a költőről, Borsod vármegye közéletének kiváló érdemű veteránjáról. Lett volna-e bujdosó kuruez, aki nem a saját nyomorúságán, hanem csak azon sóhajtozik: hová lettek, hová lettek magyarok dicső vezéri? lett volna-e szegény legény, aki, ha betyár is, mert magyar fajta, szavát tartja? lett volna-e juhász legény, akinek nem kell a kövér erszény? s lett volna-e szép leány, akinek üldözött kedveséért hópárnája könytől ázik és hol mélázott volna a kon- dorosi öreg bojtár, ha csárda, vendéglő nem lett volna? * Bú a korcsma leghívebb üzletszerzője. A lelketlen vendéglős előbb-utóbb önmagát falja föl. Noét megcsuiolták a fiai, amikor túlságosan beszedett a szőlőlevéből. Jaj a botránykozónak! Azóta, büntetésül, a bor teszi csúffá a fiait. A bort az igazság fejtegeti, a kedv méri s a feledés kinálgatja. * A szép korcsmárosnék sok könyet, de még több dalt fakasztottak. * A bor a költészet forrása. * A zene érzelmeink beszéde s ennek bor a tolmácsa. * Ha romba dől az utolsó csárda, összetörik az utolsó czimbalom. ‘■'fi Nem annyira sártól, mint inkább könytől isza- mós a korcsma padlója. Ifi A szív kulcsa a bor, melytől megnyílik benne a jóság forrása. A szálló egy rész mindegyikünk otthonából. ‘Jfi Mercurnak is hiába volnának szárnyai, ha nem volna hol megszállnia. Karaván — serail nélkül hiába ugatna a kutya, nem haladna a karaván. * A csárda ezégére a műveltség ősi jelvénye. * Az oroszok nevezik legméltóbban a pinezért: «c s a 1 a v é k»-nek, einbe r-nek szólítják. Az igazi, jó pinezérben mindig is nagy az emberség! * Ahol hamis az iteze, lassan ürül a pincze. * Ha korcsma nem volna, a Fórumon nem hallatszanék a nép szava. Egy asszony! hajszál. Hogy elkövetkezők a «Kalapos királylyal» a «moriamur pro rege nostro» daliás korának mámorából való kijózanodás, a fran- czia háborúkig divatban voltak a pozsonyi diaetákon a «susogó» asszonyok. Nem azok a jóságos nénik és aranyos án- gyik, akik szerelmi kórságtól sínylődő if iákon megkönyörülve, szőtték-fonták Hymen lánczait, nem ők jöttek divatba, hanem azok a «susogó» asszonyok, akik egy-egy biztató pillantással, majd még biztatóbb Ígérettel, sőt — ha kellett — minden mennyeket megnyitó öleléssel puhították meg az alkalmatlan hazafiak merev gerinezét s egy tüzes csókkal vagy ha éppen százzal, elnémították a ku- ruezosan pattogó ajkakat. Akkoriban, éppen amikor Palóczy uram floskulusai a legjobban virítottak, Pozsony követ urait és jurátusait . . . Pálma grófnő izgatta. Valami idegenbe oltott magyar vér, a bujdosók sarja, aki dunántúli választékossággal beszélt magyarul, a haja pedig oly csillogó, fehér-sárgás, hullámos zuhatag volt, mintha Dévénytől kezdve a világ minden selyem- gubójának frissen gombolyított selyme képezte volna a nagy Duna vizét s ez az ő kihívó fejecskéjéről fodrozott volna le a sarkáig, azon túl is a «Schlossberg»-től végesvégig Pozsony minden utczáján, hogy a Diaeta élemedett és ifjú urainak legyen mibe megboílaniok vagy el is siklaniok. A milyen kenderes szinii volt a haja, oly sötét pillák és öldökök alatt nyiitak szemének ibolyái, szóval, észbontó, rendkívüli volt ez a dáma mind külső, mind belső lényére. Csinált is nagy gabajodást a Diaeták urai között, úgy, hogy a komoly (értsd rokkant) honatyák bosszúsan csóválták fejüket s már azon tanakodtak, hogy aktiora szánják magukat a «salus rei publicae» érdekében. Mikor a «Zöld fa» már úgy zsongott a méltatlankodók zajától, hogy a kitörés közelinek látszott, másnap meglepő fölfedezés történt az országgyűlésen. A borsodi követ — Palóczy Ádám — mogorván s izgatottan járt föl és le. Aki csak feléje is közelitett, a tekintetével majd fölnyársalta. Z. báró azonban, a pecsovicsok rossz- nvelvü intrikusa azonban észrevétlenül egyre mögötte settenkedett, mig hirtelen a borsodi követ vállához kap s két ujja között magasra tartva valamit, rikácsolva imigy kiált: «Ádáin! Ádám! mit cselekedtél?» Mindenki oda néz, hát a báró kezében sárgás-fehér selyemszál imbolyog, éppen olyan, mintha Pálma grófnő selyem-zuhata- gának egy eltévedt szála volna. Általános elképedés: «Hát már Palóczy Ádám is? — Na, jó éjszakát, magyar szabadság !» A borsodi követ átértvén a helyzetet, mosolyogva szólt: «A bilincset, ha mindjárt asszony! hajszál is, Borsod követének sem a lábára, sem a kezére, sem a szivére nem verhetik, legfölebb amint látjátok - csak a hátához!» Támadt óriási vivát s másnap eltűnt a bűbájos Pálma grófnő s vele mindörökre kiveszett Pozsonyból a politikai susogó asszonyok divatja. * * A csapra ütött hordó ellenálihatlan kortes. * Borharmattól buján nyit a szerelem virága. * Néha Vénus is hiába kaczérkodik, ha Bachus nem segít neki. * Ámor borban edzi a nyilát. * Templomban az Istentől kérnek, bor mellett az Istent magasztalják. Aki visszaél a borral, magát tiporja sárba. * A bor elemeire bontja az embert: előbb a szellemet, aztán a bestiát választja ki belőle. Aki nem iszik, nem is gyönyörködik. * Mámor a legjobb piktor: a poklot is mennyé pirosítja. Egy csepp bor a nő ajkain, tengernyi szerelem a szivében. *
