Vendéglősök Lapja, 1905 (21. évfolyam, 1-24. szám)
1905-07-05 / 13. szám
1905. julius 5. Vendéglősök Lapja 3 hogy a szellemi munka megbecsülésének jelét adjuk. A magyar törvényhozás emelkedettségére vall, hogy az elsők közé tartozott a müveit világban, mint az irói és művészi tulajdonjogról szóló törvény megalkotója. Büszkék is vagyunk; igy hát éppenséggel nem óhajtjuk ennek a törvénynek a gyöngitését, sőt inkább szigorítását, mentői több biztosítékkal való ellátását; mert hát az emberiség sorsára oly nagy kihatású, alig megjutalmazható szellemi munkát védelmeznünk érdekünk s a mi főbb, lelki tisztességünk parancsa. Ámde vannak itt is határok, történhetnek itt is tévedések, visszaélések, ha vagy a törvény intencióit meg nem értjük, vagy azokat kikerülni avagy kizsarolni akarjuk. Ilyen eset előtt állunk most, a melyet nemcsak azért tartunk fontosnak, mert a mi károsításunkra irányul; hanem azért is, mert határozottan ellenkezik a művészet és művelődés érdekeivel. Az eset röviden a következő: Ausztriában alakult, nálunk pedig most van alakulóban a zeneszerzők jogvédő egyesülete. Szükség van rá! A már régebben működő osztrák egyesület — a mint köztudomású — pert indított Harsányi-testvérek és egy itteni varie- tés ellen, hogy a náluk játszó zenekarok, illetőleg énekesek oly darabokat adtak elő, a melyekre szerzőitől engedélyt nem nyertek, illetőleg ezt meg nem váltották. A per megindittatván, a Curia az „írói és művészi tulajdonjogról“ szóló törvény alapján döntvényileg kimondotta, hogy a szerzőtől való feljogosítás kieszközlése nélkül egy zenemű elő nem adható; ennélfogva az a helyiség-tulajdonos, a kinél ilyen jogosulatlan produkczió történt, a szerzői dij és perköltségek megtérítésében elmarasztalandó. Ha felületesen vesszük a dolgot, tapsolunk ennek a curiai döntvénynek; ámde, ha mélyére hatolunk a kérdésnek, meg kell döbbennünk nemcsak iparunk, hanem a művészet és a művelődés érdekében is. Mielőtt ennek a fejtegetésére áttérnénk, röviden jeleznünk kell, hogy micsoda üzel- mekre adott alkalmat Curiánknak jelzett törvénye. A „Szerzők, zeneszerzők és zeneműkiadók vezérképviselete, VIII. Eszterházy- utcza, 30.“ nevében egy német ügynök sorra járja a vendéglőket és kávéházakat, a hol zene van s egyszerre csak a gazda elé pattan: „Uram, én az osztrák jogvédő egyesület tagja vagyok s minthogy az imént oly darabot játszottak a muzsikusok, a melyre a szerzőtől jogot nem váltott: ezennel felszólítom, fizessen le ennyi és ennyi szerzői dijat“. A megriadt gazda, ha nem fizet, mert az ügy és követelés érthetetlen előtte, hát néhány nap múlva kap egy bécsi advo- cattól felszólítást, hogy fizessen ennyi és ennyi száz koronát, különben . . . stb. Most több ilyen per van folyamatban s még több lesz, mert az illető ügynök serényen dolgozik. Megnevezhetnők a szellemi munka védelmének szent nevében üzérkedőket, de egyelőre nem teszszük; most tisztán az ügy, a kérdés akadémikus fejtegetésével óhajtván foglalkozni. Az üzérkedés alapját, a mint jeleztük, az ismeretes curiai döntvény képezi — a közösügy alapján. Abszolúte véve, a Curia döntvénye helyes, megtámadhatlan; ámde ha kérdezzük azt, hogy a zeneszerzőnek érdekében áll-e, hogy müve ne terjedjen, hát úgy találjuk, hogy a lelkiismeretes curiai bírák nagy szigorúságukban tulhágtak a törvény sánczain. Mert miről szól a törvény ? — Arról, hogy elmemüvet a szerző, az alkotó beleegyezése nélkül kiadni, azaz vele nyerészkedőn kereskedni nem szabad; de arról nem szól, hogy a ki egy festmény repro- dukczióját megveszi s abban gyönyörködik, vagy a ki színházba, avagy dalcsarnokba, vendéglőbe, kávéházba menvén, egy fülébe mászott dalt eldudol, egy emlékébe rögzött monologot, verset társaságban elszaval, avagy egy könyvet felolvas, külön tartozik a szerzőnek dijat fizetni. Minden szellemi embernek, legyen az akár iró, akár zeneszerző, akár festő vagy szobrász, az a legfőbb s igazi vágya, hogy ihletének gyümölcsei éljenek és termékenyítsenek; tehát már ebből a szempontból sem helyeselhető a Curia rideg paragrafusmagyarázata. Még kevésbé állhat meg ez, ha a mi iparunk szempontjából veszszük. Bármilyen nagy műveltséget követeljünk egy szaktársunktól, az már csak merő képtelenség, hogy könyv nélkül tudja, hogy ezt vagy azt a nótát ki szerzetté ? Ezt még a m. kir. zeneakadémia elnöke sem tudná megmondani, nemhogy egy biró, avagy egy iparos, a minő az a vendéglős avagy kávés, a kinek még hozzá ideje sincs arra, hogy ellenőrizze, hogy a nála játszó zenészek avagy énekesek minő darabot adnak elő? „Száll a nóta szájról-szájra“ s ki, minő törvény, állhatja útját annak, hogy a mi czigányaink, a kik nem kótából, hanem hallásból, szivükből játszanak, a kik egyetlen zeneműnek a szerzőjét, sőt még a czimét sem ismerik, el ne játsszák azt, a mi éppen megcsendül lelkűkben, vagy a mit a közönség tőlük kíván? Ugyebár ez képtelenség, ez valóságos veszedelme lenne a világot diadalmasan behangzó magyar muzsikának ? Még sötétebb a kép, ha a vendéglősök ilyetén zaklatásához, mint muzsikus is hozzászólok. Szűk körben tudják, hogy nagy kedvelője vagyok a zenének, egy-két hangszeren valamelyest játszom is s mint a régi, feledett magyar melódiák ismerője, sokszor segítségére voltam úgy a virtuózoknak, mint a szerzőknek. Mint ilyen, kérdem én, hogy egy ügyes virtuóz nem tud-e egy dallamot úgy egyé- niteni, hogy arra a plagium vádja nem fogható ; ámde egy élelmes ügynök által — anyagi érdekből — könnyen annak minősíthető, hogy egy-egy megijeszthető kávést, vagy vendéglőst megzsarolhasson. Például, csak egyet hozok fel, hogy a nálunk annyira gyűlölt „Gotterhalte“ semmi egyéb, mint a protestánsok legszebb, legáhitatosabb régi énekének csekély mo- doluczióval való reprodukcziója, annak a zsoltáros éneknek, a mely igy kezdődik; „Mint a szép hives patakra a szarvas kívánkozik.“ Sok ilyen példát hozhatnék föl, de nem akarok sírokat bolygatni; meg aztán tudom, hogy sokszor a lélek rokonsága az, a mi néha uzurpálásnak mutat föl egy- egy elmeművet. Az előbbi példát is csak azért hoztam föl, hogy jelezzem a jurista körök előtt, hogy a zenekarokat és énekeseket alkalmazó vendéglősök és kávésok el nem marasztalhatok a jogosulatlanul előadott müvek dijaiért; mert ha — ezekért egyáltalán elmarasztalható lenne valaki — az csakis a zene- vagy énekkar vezetője lehet, mint a kinek hivatásból kellene ismernie a művészetnek és az irodalomnak azt a mezejét, a melyről él. Mindezt és leginkább azért Írtam le, hogy figyelmeztessem lapom olvasóit arra az üzérkedésre, a melylyel néhány osztrák élelmeskedő Ausztria javára mily ravaszul akar uj és tud direkt adót kicsikarni az úgyis halálosan megterhelt magyar iparból. Tessék az osztrák Verein ügynökének és advokátjának ajtót mutatni a maguk, a magyar zene és a közművelődés érdekében. Ihász György. Ipartársulat Kispesten. Üdvös mozgalom indult meg Kispesten vendéglős-ipartársu- lat alakítása iránt. A mozgalom élén oly tekintélyes férfiak állanak, mint Ullmann Ferencz, Csannek Lajos és Lőrincz Sándor; tehát sikere biztosítottnak tekinthető. Az ipartársulat hivatalos közlönyéül lapunkat szemelték ki. Győriek keserve. Győr városa, hogy egy kis ürmöt elegyítsen a falai között megtartandó ven- déglős-congressus örömeibe, illetőleg hogy vendéglőspolgárait megóvja az elbizakodottságtól, hát a budapesti alkoholellenes kongresszust is meginvitálta, úgy gondolkodván, hogy ezek az urak csak vizet isznak, e meg van elég a győri kettős Dunában. Az igyekvő győriek azonban, hogy ne csak konkurrencziát csináljanak Budapestnek, hanem le is főzzék, azt eszelték ki, hogy megadóztatják a pezsgőt, hadd lássák az abstinensek, hogy a győriek menynyire védekeznek az alkoholizmus ellen. Ez — úgy vélték — jó nyakonkapása lesz Budapestnek, a mely ugyan bőven szolgálhat kátrányfestékes szörpökkel a szesztagadó uraknak, de mivel sem rukkolhat ki moraliter; mert azzal csak nem dicsekedhetik el, hogy a pálinkásokat miként teszi meg vendéglősökké, nehogy a civilisatórius pálinka fogyasztása a megígért törvényhozói intézkedés által megcsappanjon. Okos intézkedés a pezsgő megadóztatása azért is, mert a pezsgő-adóval nemLegjobb és legolcsóbb bevásárlási forrása a t. ez. vendéglős, szállodás és kávés urak részére. Un Q P U I Á M n C sajt-, vaj- és szalámi kereskedő, BUDAPEST, VII. kerület, nOUn JHI1UO Király-utcza 53. sz., fiók: Üllöi-ut 57. sz. TELEFON 29—09.
