Vendéglősök Lapja, 1903 (19. évfolyam, 1-24. szám)
1903-08-05 / 15. szám
2 Vendéglősök Lapja 1903. augusztus 5. Sugarak a jövőből. Teljes bizonytalanságban s anyagilag a legsúlyosabb viszonyok között élünk. Érezzük és valljuk, hogy nagy átalakulások előtt állunk. Az emberiség végzetes fordulóhoz ért; semmi sem maradhat úgy, a hogy van. Hogy lesz, mint lesz, senki sem tudja; de erős bennünk a remény, hogy minden jóra fordul : az emberiség vállairól porba hull a nyomor és szolgaság keresztje ! A nyomor, a mely most annyira fojtogat bennünket, eltűnik a íöldről. El fog tűnni, mert ha még magasabb fokra hág, mindenki belátja, hogy ennek még a csiráját is ki kell pusztítanunk. Nyomornak nem szabad lenni, mert nem kell, hogy legyen ! — A föld még mindig oly gazdagon terített asztal, hogy arról mindenki jóllakhatik, ha a kapzsiság nem tolvajkodik körülötte. A mai állapotok elviselhetetlen- sége mutatja, hogy közel a megváltás órája, a mikor az emberiség jobb, gondosabb szakács lesz s nem fog némelyeket bőségbe fulasztani, másokat pedig agyonkoplaltatni. Ez a reménységünk, ez lohadó életkedvünk szitogatója. A jövőt még felhők takarják, bele nem pillanthatunk, de sötét méhéből olykor-olykor sugarak törnek elő, fényesek és biztatók, a melyek azt sejtetik, hogy világosság és melegség száll e sötét, sivár korszak örökébe. Bizton semmit sem tudhatunk, de annál többet várhatunk. Békés lesz-e az átalakulás, avagy nem, ne kérdezzük; mert akár igy, akár úgy, csak áldást hozhat nekünk. Erre vallanak azok a gondolatok, a melyek néha kipattannak a töprengő emberiség agyából. Ezeknek a gondolatoknak nemcsak a merészsége, hanem egész iránya, sajátos menete bizonyítja, hogy a várva várt alakulás csak emelkedés, csak javulás lehet. ’ Ugyanis *a jövőt illetőleg, nincs gondolat, nincs ábránd, a mely ne az összesség javát czélozná. Eddig mindnyájan egyesekért voltunk, az uj század eszméiben pedig az egyes mindinkább eltűnik az összességben. Még a konzervatív elméket is ez jellemzi. Ott van, például, Széniévé Miklós, a ki azt óhajtja, hogy a hajdani nemesség kiváltságos csoportja emelje magához, olvassza magába a nép tömegeit. Az összesség szempontja érvényesül minden téren, még oly intézményeknél is, a melyeket eddig tisztán pénzszerzési faktoroknak tekintettek, olyanoknak, a milyenek a közjóval semmi vonatkozásban nincsenek, vagy annak inkább ártanak, mintsem használnak. Ilyenül bántak a mi iparunkkal is, mind máig nyomva és üldözve azt. Lapunk ezzel a íerde felfogással szemben a vendéglősipar erkölcsi jelentőségét kimutatta s ezt minden alkalommal hangoztatta. Fölkeltettük a ügyeimet azokra a szolgálatokra, a miket a vendéglős-ipar a czivilizácziónak tesz az olvasó-kedv terjesztésével, a zenével, a társas-élet fejlesztésével; valamint kiemeltük azt is, hogy a közönség élelmezése folytán valósággal egészségügyi tényező, még pedig egyike a legfontosabbaknak. Éppen ezért kívánatosnak jeleztük, hogy a vendéglősiparral úgy bánjanak, mint a nép művelődésére és jólétére kiható áldásos vállalkozással. A jövő szelét érezzük abban, hogy ez a felfogás a külföldön már egyre jobban érvényesül. Legutóbb egyik tekintélyes angol folyóiratban czikket olvastunk, a mely a nép művelésének intenzivebb módjait, a közegészség s a közjóiét feltételeit fejtegeti nagy humanitással és meggyőző erővel. A czikk Írója kijelenti, hogy ezekre való tekintetből a vendéglők, szállodák és kávéházak kulturális és egészségügyi intézményekül akczep- táltassanak. E végből sürgeti, hogy az ilyen vállalkozásoknak minden kedvezmény és könnyebbség megadassék arra, hogy mindazokat, a mikkel a nép művelődésére és egészségére hat, mentői olcsóbban, jobban és mentői nagyobb mérvben juttathassa a közönségnek. íme egy sugár a jövőből. Eljő majd az-az idő, a mikor iparunk nem lesz a finánczpolitika szabad zsákmánya. Küzdjünk csak és bízva bizzunk ! Szeressük egymást! Szeressük! és tiszteljük egymás jogait ! E jogok leg- szentebbike, a melyért évszázadokon át any- nyi vér folyt, a gondolat-szabadság. Ennek a kivívása a XIX. század diadala, melynek gyümölcse a szabad sajtó. Ez a sajtó nem lehet szájkosár, nem lehet hangfogó; hanem inkább telefon, a melybe mindenki beszélhet, a melyet mindenki hallhat. így fogjuk fel a mi hivatásunkat. Ez szolgáljon irány-adóúl a „Magyar Pinczér“-nek, hogy eljárásunkat helyesen Ítélhesse meg. Mi őrködünk legféltékenyebben az 0. M. P. E. mellett ; de éppen ez a féltékenységünk és a sajtó hivatásának mélyen való átérzése teszi kötelességünké, hogy az egyesület vezetése ellen mutatkozó agályok és kifogások nyilvánosságra juthassanak s a hogy lehet, a hogy kell, megczáfoltassanak. Különben hivatkozunk múlt számunk erre vonatkozó czikkére. Bennünket nem érdek, hanem igazság vezet .... Suaviter in modo, fortiter in re! Szeressük egymást; béke velünk! Panasz. A víz a tisztasághoz s így az egészség fentartáshoz nélkülözhetlen lévén, ennélfogva szükséges, hogy ehez mindenki könnyen és olcsón juthasson. Kétszeresen szükséges ez oly helyeken, a melyek a közönség szabad rendelkezésére állanak, mint a vendéglők és kávéházak. Ezeknél az ivóedények tisztán tartására, a ragályok terjedésének meggátlásáért, hatóságilag kellene elrendelni, hogy a mérő asztalok vízvezetéki csappal láttassanak el. Hogy ez ne terhelje a rósz viszonyok súlya alatt roskadozó vendéglősöket, a közegészség érdekében nekik kedvezmény es vízdijat kellene számítani. A székesfőváros nem ezt teszi. Legutóbb kimondotta, hogy oly vendéglőket, a melyeknél a mérőszobában is van vizvezetéki csap, nagyvendéglőknek tekint s ezeket fölemelt vizdijakkal sújtja. Ez a bőrünkre való utazás immár a kannibálságig fokozódik hatóságainknál s néha nevetségesen szánalmas törekvés mutatkozik arra, hogy törvényeinknek a közjót ezélzó intézkedései lerontassanak. A vízfogyasztás megdrágítása a vendéglőben valóságos merénylet a tisztaság, a közegészség ellen. A mikor újabb megsarczoltatásunk ellen tiltakozunk, egyúttal a közegészségre ebből származó hátrányokért a felelősséget ezennel a városi hatóság rövidlátására és kapzsiságára hárítjuk. Több vendéglős. A pinezérek borravalója. Irta: Mártonffy Imre.*) Már többször képezte beszéd tárgyát úgy lapokban, mint egyebütt, hogy nálunk a piutízérek helyzete a mi társadalmi viszonyainkhoz mérten a lehető legrosszabb. Naponta érintkeznek ok az emberekkel, de az érintkezés mégis idegenszerü; ruházatuk kell, hogy kifogástalan legyen, finom társaságokban fordulnak meg néha, sőt némelyiküknek több idegen nyelvet is kell tudniok. Mindezek daczára a napszámosok közé számítják őket, s külön osztályt kepeznek ök a társadalomban. Hivatásuknál fogva többnyire nőtlenségre vannak kárhoztatva, ha mégis alapítanak családi tűzhelyt, annak örömeit nem élvezhetik. Életrendjük ellenkezik a többi emberekétől, a legtöbb dolguk akkor van, mikor más ember a napi és heti fáradalmait kipiheni, nyugodni legfeljebb éjfél után mehetnek, a vasárnapi pihenőjük — ha ugyan kapnak pihenő napot — a hét közepére szokott esni. Ä pinezérek sorsa tehát egy cseppet sem irigylésre méltó, nem csoda, ha lassan is bár, de arra törekszenek, hogy idővel önállókká váljanak. Az egyedüli megszégyenítő azonban a pinezérekre nézve az utálatos borravaló. Sötét árnyékot vet ez a vendéglői és kávéházi iparágra, s ennek megszüntetését végre komolyan kellene sürgetni, még pedig nemcsak a pinezéreknek, hanem a nagyközönségnek is. Szegény pinezérek, kik ép úgy dolgoznak mint mások, sőt talán erősebben, a XX. században arra vannak kárhoztatva, hogy naponta az idegenektől összegyűjtött 2 és 10 filléres pénzdarabok képezzék úgyszólván fizetésüket. Ez persze kedvező a vendéglősre nézve, de mégis a régi barbár kor jellegét *) Ezt a czikket különös figyelmébe ajánljuk a vendéglősöknek és a pinezéreknek, mert ezt tanügyünk és irodalmunk egyik érdemes munkása, Mártonffy Imre, Mártonffy Frigyes, a jeles műfordító és regényíró fia irta. A czikk rendkívül érdekes adatokból vonja le mindenkitől helyeselhető következtetéseit.
