Vendéglősök Lapja, 1903 (19. évfolyam, 1-24. szám)
1903-08-05 / 15. szám
Vendéglősök Lapja 3 1903, aa i x ; V.u; 5. viseli magán. Mert valójában a pinczér majdnem a borravalójából él. Az a 10, 16, 20 vagy legjobb esetben 30 korona havi fizetés nagyon összezsugorodik a hó elsején a különböző levonások által, az is megtörténik, hogy semmivé törpül, elenyészik ; nevezetesen az összetört üvegek és edények, eltűnt evőeszközök árai mind levonásba jönnek, mert hisz ezekért a pinczér felelős. A vendéglők pénztárainál könyvet vezetnek, s ide vannak bevezetve az ételek és italok árai, melyeket a pinczérek hordanak szét. Ha nem vág össze a számitás, igen sokszor a pinczér keserüli meg. Nem csoda, ha a fizetéséből nem telik neki mosásra, ruhára. Mondunk egy példát: Egyik budapesti vendéglős 25 pinczért foglalkoztat, a főpinczért kivéve mindegyiknek a havi fizetése 16—20 korona, átlag naponta egy-egy pinczér 50—60 fillérbe kerül. Ez összegből levonnak: az asztalkendőt hajtogató fiú részére naponta 15 fillért, a késtisztitó embernek naponta 10 fillért, a konyha és a helyiség tisztántartásáért 10 fillért. Egy másik nagyvendéglős és szállodás fizet havonta 12 — 16 koronát a pinczéreinek, e fizetésből levon havonta 4 korona 20 fillért a háziszolga, 2 korona 16 fillért a beteg- segélyző pénztár, 1 korona 40 fillért a kisegítő személyzet részére. Némelyik pinczér- nek — nyilván csupa szeretetből — az életét is biztosítja, s erre is levonásba helyez egy kis összeget. Lehet, hogy vannak kivételek, de sajnos, nagyon gyéren. Azt mondják a vendéglősök, hogy Budapesten ha egy pinczér helybe lép, nem igen kérdezi, hogy mit fizetnek neki. Néhol a párisi szisztéma dívik, mihor a pinczér a gazdájával szerződést köt, csakhogy még annyira evvel nem vagyunk, mint p. o. Hannoverben, hol a tulajdonos a befolyt borravalókból a személyzetnek egyenkint egy másikat fizet ki. Aki megfigyelte, hogy a mindennapi életben a pinczérnek minő szerepet kell játszania, hogy valamit „keressen“, — az a borravaló rendszerről tanulmányt irhát. A vágy, hogy minél több borravalót kapjon a pinczér, egész lényét uralja. Ezt a keresetforrást aztán oly magas fokra emeli, hogy megteremti a borravalóhajhászók typusát. Sőt veszélyezteti az ugyanazon üzletben levő társainak „keresetét“, s igy aztán egymás közt veszekednek. Közmondássá vált a pinczérek közt, hogy „két barát egy üzletben ne szolgáljon“. (Ad normám: „két dudás egy csárdában meg nem fér.“) A lakájszellemet fejleszti ez nagyon, azonkívül a társadalmi egyenlőtlenség érzetét kelti fel az illetőben. A személyzetben csakhamar felébred a megalázkodás tudata, mert hisz a szakács mint „ételművész“ már lenézi a pinczért, sőt azért is megveti, mivel tudja, hogy nincs biztos fizetése, a konyhá és egyéb helyiség alantas személyzete pedig a gazdához vonózdik csak azért, hogy besúgó legyen. Nagyban „paktál“ ezekkel — igen sokszor — a föpinezér. A borravaló hajhászat a pinczérek háztartását is alaposan megzavarja; a néha fényes és gazdag borravalót — tisztelet a kivételeknek — elköltik, avval vigasztalván magukat, hogy „holnap lesz megint.“ A borravaló tehát nemcsak arra, aki adja, de a mi társadalmi viszonyainkra is erkölcstelen hatású, mert a vendég egyrészt rideg parancsolóvá válik, másrészt tudja, hogy aszerint szolgálják ki, amint azt a pénztárczája engedi. A legélesebb elme sem tudja megmagyarázni, hogy miért kell egy étteremben vagy kávéházban a pontos kiszolgálásért borravalót adni, vagy az alkalmazottaknak — quasi — követelni. Angolországban és AmeriKában a borravaló rendszer ismeretlen teljesen. Vájjon nálunk a borravaló kiküszöbölése meg fogja rendíteni a társadalmi szokásokat ? — Soha. Legfeljebb a régi rendszerből nehéz lesz átlépni az újba. Már történt kísérlet erre nézve, de semmi eredménynyel. A szállodákban a reform könnyebben keresztülvihető, mert a szállodai pinczér nincs annyira ráutalva a borravalóra, mint a többi más szaktárs. A pinczérek ugyan ellenzik az újítást, de azt hisszük, ezt a hangulatot meg- lehet változtatni. A kezdeményező lépést a vendéglősöknek és kávésoknak kell megtenniök. Azért irom ezeket a „Vendéglősök Lapja“ hasábjain, hogy a vendéglősök erről tudomást vegyenek, s az ipartársulat vagy testület vegye kezébe az ügyet mikamarább. Ha komolyan fognak a dologhoz, nem lesz belőle fiaskó. Első sorban a pinczérek fizetését javítsák a gazdák. Lám, a külföldön egyes szállodákban a főpinezérnek 250 márka havi fizetése van, a pinczérnek 75 meg 100 márka. Insbruckban a „Habsburger Hof“ czimü nagyvendéglőben talán tiz év óta nem ismerik a borravalót, persze, mivel a személyzet fizetése jobb, mint nálunk. A közönség pedig nagyon elégedett, panaszok nagyon ritkán fordulnak elő, a kiszolgálás kitűnő. Egyik hannoveri szállodás, ki 1874 óta küszöbölte ki a borravalót, a következőket Írja : „Ezzel azt értem el, hogy évente több és több vendégem van, sőt az idegen, ki nálam megfordul, otthon elmondja, hogy minő finoman szolgálták ki borravaló nélkül s nekem ezáltal önkénytelenül propagandát csinál.“ A jelenlegi viszonyok közt könnyen kivihető lesz a reform életbeléptetése. Különösen nagy üzleteknél könnyebben bevezethető lesz. Megszűnik ezáltal az is, hogy különösen a fiatalabb pinczér nemzedék oly sűrűn kénytelen helyét változtatni. A reformnak legjobban fog örvendeni a Budapesten átutazó közönség. De aztán ez a közönség ne rontsa el a dolgot, hogy annak daczára osztogatja a borravalót. Szívleljék meg az illetékes körök e soraimat. A reformhoz hangulat és jóakarat kell, legyen ez meg az üzletembereknél, vegyék komolyan a dolgot és beszéljék meg egymás közt. A vendégek is járjanak elöl jó példával, az asztaltársaságok, egyletek vegyék pártfogásukba a pinczérek ügyét, a törzsvendégek pedig hassanak a vendéglősökre, hogy a borravalókra nézve kártalanítsák a pinezéreket- Ezáltal a pinczérek tisztességes és biztos havi keresethez jutnak. A borravaló eltörlése a pinczérek helyzetét nagyban megjavítja. A törvényhozás remélhetőleg idővel szabályozni fogja azt is, hogy a pinezéreknek. ha nem is lesz vasárnapi munkaszünetjük, de hetenkint két szabadnapot kapnak. Kezdjétek meg a reform életbeléptetését, hadd legyen ez a XX. századnak egyik vívmánya. Ünnepéi; Frangois Lajosnál. Kettős ünnepe volt a Frangois-háznak. Az egyik szükebb családját illette, mert neje, a fenkölt gondolkodású úrnő névnapjának volt szentelve; a másik tágabb családját, szivéhez nőtt munkásait magasztalta. Ugyanis Frangois Lajos ismert humanismusával meghonosította a franczia pezsgőgyáraknál szokásos, úgy nevezett „töltési ünnepélyt“, a mikor a gazda barátilag kezet fog munkásaival a kik neki egész éven át hiv támogatói voltak. Jellemzi Frangois demokratikus gondolkodását, hogy a munkásainak szentelt örömnapon, ülte meg az Anna-napot is, ne- meslelkü felesége névnapját. A lélekemelő, két-egy ünnepélyen részt vett Budafok közönségének szine-java, nemkülönben sokan Budapestről, köztük szebbnél szebb hölgyek serege. A pezsgő-gyár előkertje nagy magyar lobogókkal s kisebb franczia zászlókkal, virág füzérekkel volt díszítve. Gyönyörüu volt ékesítve a gyár nagy csarnoka, hol 200 személyre fényesen volt fölteritve. A ház ura és úrnője, valamint Frangois Caesar fogadta lekötelező szívességgel a^vendégeket, akik kö zött láttuk Hegedűs Károlyt, a kerület oi>z. gy. képviselőjét, dr. Benedek János képvi selőt, Mustyánszky járásbirót Feszty Gyulát, Skoupil Józsefet, Bessennyei Gézát, Borhegyi F'erenczet, Fischer Gyulát, Mik- lóssy Lajos főjegyzőt, barta Bélát bájos nejével, F Kiss Lajost, Kriszt Károlyt, Ihász Györgyöt stb. urakat. Mikor a vendégek asztalhoz ültek, föl - állott Frangois Lajos s kijelentette, hogy ő megbontja azt az ősi magyar szokást, hogy a pecsenyénél mondja el felköszöntőjét. Azzal a franczia mondással kezdi, hogy a legszebb nő sem adhat többet, mint a mije van. Ü sem adhat többet; kéri tehát, hogy a mit adhat, fogadják jó szívvel. Alig csendesült le beszédére az éljenzés, beléptek a gyár összes munkásai, hogy ovációban részesítsék szeretett főnöküket. Nevükben a ezég legrégibb alkalmazottja, Frank György szólott, meghatottan emelve ki hálájukat, a melyet jóságáért iránta minden alkalmazottja érez. A gyár fokozatos haladása nemcsak uruk szorgalmának és előrelátásának, hanem munkásaihoz való atyai szeretetének is bizonysága. Erre ismét Frangois Lajos felelt, megköszönve ragaszkodásukat s hangoztatva őszinte elismerését mindazért, a mit munkájuknak köszönhet. Dr. Benedek János Mátyás király gö- möri példájára hivatkozva, a munkások és munkadók között való méltányosságra buzdított. Erre a munkásnők ünnepi emlékül három remekmívű ezüst billikomot adtak át a gyár urának, mire ők is asztalhoz ültekSzólott még Mustyánszky járásbiró s még többen, éltetve a ház bájos úrnőjét s dicsőítve a mindenen diadalmaskodó munkát. Mittrovácz Adolftól, a „Budapesti pin- czéregylet“ elnökétől, a következő sürgöny érkezett: „Üdvözlöm önt, a kiváló, nemes munkaadót és ember-barátot a mai ünnep alkalmából ; de üdvözlöm azon boldog és szerencsés munkásokat is, a ki az ön dicső házához méltón ma ünnepelnek.“ Ezután feledhetlen meglepetés következett. Belépett a budafoki dalárda s gyönyörű harmoniáju dallal köszöntötte az ünnepeltet, majd művészi csokrot adott át a ház úrnőjének. A dalárda énekei után csakhamar táncz- ra perdült a társaság s vidáman járta 11 óráig, a mikor a Francois családot éltetve s a feledhetlenül szép ünnep emlékein merengve szétoszoltak. Útközben is Frangoisról foly a társalgás, mint a ki ezen a napon is példát adott a kötelesség teljesítésére. Ugyanis közvetlenül az ünnepély kezdete előtt ki- gyult a budafoki gyufagyár s ő, mint a község bírája, perczig sem habozott, hanem a vész színhelyére sietett, hogy a mentést irányítsa. Mindenkit meghatott a kötelességérzetnek e nemes megnyilatkozása s nem győzték magasztalni Frangoist Lajost, a ki franczia létére eredményesen magyarosítja a német Budafokot. Dalárdát alapit, buzdít, kapacitál, hogy a polgárok, a kik itt boldogulást találtak, mivel tartoznak e hazának. Budafok — gyárváros. Frangois Lajos folytatja érdekes czikksorozatát arról az eszméről, hogy Budafok, mint Budapest elővárosa, gyárvárossá fejlesztessék. Második czikkelyében megtámadja — s igen helyesen teszi —
