Vendéglősök Lapja, 1903 (19. évfolyam, 1-24. szám)

1903-05-20 / 10. szám

2 Vendéglősök Lapja 1903. május 20. Szeszmérési monopóliumok. Angliában a városok nem érik be a bürokratikus gépezet működtetésével, hanem arra igyekeznek, hogy oly intézményeket létesítsenek, a melyek előmozdítják polgá­raik anyagi gyarapodását és erkölcsi javát. Különösen azóta erős az angol váro­soknál ez a törekvés, a mióta a szocziális nyomor veszedelme fenyegetőbbé vált. Azóta a municzipiumok egyre-másra létesitenek oly városi vállalatokat, a melyek az élelmi szereknek beszerzésére irányulnak, [ hogy a lakosság mentői olcsóbb és egészsé­gesebb tápszerekhez jusson. Es azokban a városokban, a hol ily vállalatok létesültek, csakhamar emelkedett a nép jóléte és megelégedettsége s e mellett még emelkedett a közpénztár jövedelme is. Ez buzditólag hatott, úgy, hogy a vá­rosok vállalkozása egyre többféle lesz. Most már nemcsak a fontosabb táp­szerek beszerzésére és eladására szorítkoz­nak, hanem az egészség megóvására szolgáló intézmény létesítésére, közgyógytárak alapí­tására is alakítanak vállalatokat. Legutóbb még tovább mentek, az erkölcsiség ápolását is működési körükbe vonták. Minthogy ennek legnagyobb veszedelme a pálinka, több város azt tette, hogy mono­polizálta a szesznek kicsinyben való áru­sítását. Ezeknél pálinka csak városi boltokban kapható. A municipális boltokban ártalmas anya­gokkal telitett ital nem kapható. A kimérés is korlátolt mennyiségben és korlátolt időben történik, legtöbb helyütt csak a kora reggeli órákban. A bolt-kezelök megfigyelik a fogyasztó­kat s a részegeskedökíöl hosszabb, rövidebb időre megvonják a vásárlás jogát. íme, a hol a jóakarattal értelem párosul, a közigazgatási organizmusok igy válnak a nép jólétének, erkölcsi megtisztu­lásának hatalmas intézményeivé, a közterhek nagy részének a fedezetét ily áldásos, sen­kit sem nyomasztó módon szerezvén be. Vajha a bölcs példa a mi városainknál is követésre találna, legalább a mi a szesz­mérés monopolizálását illeti. Csakis czélszerü intézményekkel, nem pedig beszédekkel mentjük meg fajunkat a testi, lelki romlástól, hazánkat a pusztu­lástól. Üdvözlet JLugosuak. Lúgoson lel­kes szaktársak megalakították az 0. M. P. E. asztaltársaságát s mint Vollmann titkár és Gombócz ellenőr hivatalosan értesí­tette szerkesztőségünket, a „Vendéglősök Lapjá-t“ az asztaltársaság hivatalos köz­lönyéül választotta. Midőn ezért a bizalom­ért köszönetét mondunk, szívből üdvözöljük a derék Lugosiakat. Mozgalmuknak sikert kívánunk, a mit a hivatott tisztikar buzgó- sága folytán biztosítottnak tekintünk. Mutatja ezt, hogy az asztaltársaság rövid két hónap alatt 120 korona vagyont gyűjtött s hogy Lúgoson már ma minden szaktárs tagja az országos szövetségnek. Ebben fő érdeme van az asztaltársaság nagyrabecsült elnökének Csontos Gyulának, T ollmann János titkár­nak, Gombócz Mihály ellenőrnek s a lelkes választmánynak. Elismerés nekik. L Levél Fokvárosból. Délafrikában, Fokföldön tartózkodó derék kartársunktó!, Récsey Lajostól, a kitől a múltkor közöltünk nagy érdeklődést keltő tudósítást, ismét kaptunk levelet. Első levelének a hatását legjobban mutatja az, hogy — a mint Írja — számosán intéztek hozzá tudakozódást. A mint mondja, mindenkinek készség­gel megírta a szükségeseket ; de fájlalná, ha némelyekre elhamarkodottságból balul ütne ki vállalkozásuk. Mert hát mindnyájan a sors kezében vagyunk s bármily kedvezők is a viszonyok Délafrikában, ott is nem egy kivándorlóra nyomorúság várt szerencse helyett; tehát mindenki gondolja meg, hogy hazáját el­hagyja-e s ne csak a jóra, hanem a rosszra is legyen készen. Másrészt figyelmeztetjük olvasóinkat, hogy Récsey Lajos barátunk elfoglaltsága nagy s a valaszolgatás neki terhes és költ­séges is, éppen ezért azt ajánljuk, hogy a kinek valami tudakozódni valója van, kér­dését lapunkhoz intézze, ő aztán ezekre a kérdésekre lapunkban válaszol. Ezek után neki adjuk át a szót: Cape-Town, 1903. április 28. Kedves Ihász ur! Hallgatásom oka az volt, hogy az ön sorait vártam. Lapját mindig pontosan kapom. Bár innen sok az Írni való, ezúttal mégis rövid leszek ; mert rendezni óhajtom leveleim anyagát úgy, hogy azok ne csupán szakmánkra szorítkozzanak. Teszem ezt azért is, mert első, kizá­rólag szakmánk viszonyait tárgyaló levelem folytán igen sok collegám tisztelt meg tudakozódó soraival, kivándorlási szándé­kukról értesítve. Én, tőlem telhetőleg, mindegyiknek őszintén megírtam a legjobb útbaigazítást, merre és hogy jöjjenek, milyeneknek mutat­koznak itt a viszonyok ; éppen ezért igen rosszul esnék, ha valakinek csalódnia kellene. Nekem nincs érdekem, a túlzás ellen­kezik természetemmel ; de hát örökké igaz marad, hogy a sors nem mindenkinek egy­forma baratja. Hazáját senki se hagyja el könnyelműn, kétszer is gondolja meg végzetes lépését s magára vessen, bárhogy is üt ki végzetes lépése. Engem nem sanyarú körülmények kény- szeritettek az ide vándorlásra (t. Récsey barátunk rimaszombati szállodás és bir­tokos volt), hanem a tudás szomja, az a vágy, hogy itt mielőbb czélt érve, hazámba visszamenve, neki úgy anyagilag, mint szel­lemileg mentői tehetősebb, példásabb fia lehessek. Ez a vágy hevít mostan is s az Isten meg is áldott érte, mert helyzetemmel nem­csak megelégedett lehetek, hanem még ör­vendhetek is, hogy ide kerültem. Bár előbb szántam volna el magam, most fiatalabban előbbre volnék minden tekintetben. Ezt nemcsak anyagi tekintetben értem, hanem inkább erkölcsileg; mer az angol néptől csak jót sajátíthat el az ember, rosszat nem. Tiszteletre gerjeszt, követésre ösztö­nöz higgadtságuk, egyszerűségük, lankadat­lan szorgalmuk. Türelmes nép s mert közülük mindegyik munkálkodó, szinte álomszerüleg könnyű velük, köztük dolgozni. Ez a nép nem idegeskedik, nem köve­telőzik, nem dölyfösködik. Bármily foglalkozású legyen is valaki, tisztelik, megbecsülik benne az embert. Nálunk a pinczért lenézik, megalázó­lag bánnak vele; sőt nem ritkán aljas gya- lázó kifejezésekkel illetik. Itt ez elő nem fordul. Itt a pinczérnek nem kell majomként ugrálnia, hajlongania, hátgörnyedve állnia, bókolva „Kisztihand“-oznia. itt nincs se adj’ se fogadj’ Isten. A vendég jön, a pinczér tisztelettelje­sen eléje áll, amaz rendelezik, fizet, aztán elmegy. Az üzletben nincs barát, azonkívül a legegyszerűbb pinczér is lehet barátja bárkinek. Ez a demokratikus lélek lette nagygyá az angolt. Szakmánkat illetőleg még csak annyit, hogy üzleteink igen jól mennek. Az élet teljesen elütő a miénktől s hozzá sokkal drágább, különösen az italt illetőleg. Az itteni rossz sörből 1 pohár J5© kr., európaiból 6© kr. Itt tehát nem lehet, hazai szokás sze­rint elpoharazgatni. No, ha majd hazaérke­zem, ha Isten engedi, a jó otthoni sörből majd busásan kiveszem azt a részt, a melyet itt időzésem alatt el nem fogyaszthattam. Itt különben az idő őszre jár, a mi azt jelenti, hogy csaknem szakadatlanul zuhog az eső s olyan szelek fújnak, hogy az embernek ugyancsak bajosa lábán megállnia. Különös újság itt nincs: a háború izgalmainak már nyoma is alig van. Teljes a béke, de annál nagyobb a munka zaja. A mi engem illet, már nem vagyok a „Nelson Hotel“-ben. Előléptem. Fizetöpin- czér vagyok egy czukrászdában. A czuk- rászdai élet hasonlít a miénkhez. A kasszánál jegygyei fizetik, a mit a kiszolgálók elvisznek. A lapot és á leveleket tehát uj czi- memre tessék küldeni. Kiváló tisztelettel Récsey Lajos. Búcsúztató. — A „Kis-Pipa“ emlékezete. — Múltúnk egy darabja, közéletünk fehér- teritékes fóruma, ifjú éveink, szebb időnk kedves tanyája el akar hagyni bennünket. Irodalmunk, művészetünk, politikánk nagyjainak és kicsinyeinek országszerte hires fészke kapucsukásra készül. Ezt a hirt megdöbbenés nélkül nem fogadhatjuk, halgatással nem mellőzhetjük. Ez a szükes, egyszerű lokalitás, a melyben az elnyomott nemzet lélekzeteit vette, a honnan a német Budapestben a magyar szakácsmüvészet kiindult hóditó út­jára, a magyaros fesztelenség ez a meleg fészke nem zárhatja, be ajtait a nélkül, hogy művelődésünk kliója meg ne álljon egy pilla­natra s vésőjét meg ne ragadja. A „Kis-Pipa“ a föltámadott Magyar- ország pihenőhelye, a hol báró Kemény Zsigmondtól Bartók Lajosig annyi jelesünk élvezte a magyar konyha izes étkeit, magasz­talván jó Miskabátyánk remeklését, azt mondják, nem lesz többé. A „Kis-Pipa“, a honnan Komócsy József az étlap magyarosítását sikeresen megkezdette, a „Kis-Pipa“, a hol utoljára hallottuk a legnagyobb magyar humorista, Balázs Sándor beszédét, a „Kis-Pipa“, a hol annyian búsultunk és vigadtunk s a honnan busulásból, vigasságból magyar szel­lem áradt szét a magyarok idegen ajkú fő­városára, ez a „Kis-Pipa“, a mi iparunk fejlődésének e tiszta határjele, meg akarja szüntetni magát, el akar tűnni a földről. Nem kimerültség, nem a megfo­gyatkozott népszerűség akarja átadni a „voltak“ sorába, henem érdemes gazdájának, legkiválóbb szaktársunknak, Karikás Mihály­nak a nyugalomvágya.

Next

/
Thumbnails
Contents