Vendéglősök Lapja, 1901 (17. évfolyam, 1-19. szám)
1901-08-20 / 16. szám
2 Vendéglősök Lapja 1901 augusztus 20. egészen önzetlenül, minden hála, haszon és viszontszolgálat nélkül! A vezetők, meg az alapítók nemes humánus szándékát igyekeznek az életben megvalósítani ! Miért tehát a tartózkodás, a közöny? | Miért a lelkes felhivás és kérelem pusztában kiáltó szó, amelynek semmi foganatja nincsen ? Talán az a tudat tart vissza sokat a belépéstől, hogy a nyugdijegyesület nem ; panamáskodik, a befizetett pénz nála el nem i kallódhatok s igy majd nem tehet ellene j feljelentéseket a bíróságnál, mint azt az egyes nagyhangú Önsegélyző-egylet ellen teszi ? Talán azért nem lép be sok, mert ez alkalmas időbe n megküldi neki a szükséges segélyt, igy aztán nem veheti nyakába az országot s nem feehtolhat, mint valami hóbortos bádogos legény? Rendkívül nagy erkölcsi elfajulásról és könnyelműségről tanúskodnék, ha ez lenne az indító, illetve a visszatartó ok, különösen mostanában, mikor az üzleti viszonyok oly borzasztóan mostohák, aminők csak akkor lehetnek, ha az egész ország egyszerre mond csődöt. Ezt a mostohaságot legjobban illusztrálja az az általánosan tapasztalt tény, hogy iparunkkal foglalkozóknak csak egy-egy luxus van megengedve, hogy a nap bármely szakában adó- és birsáqmentesen elmondhatja úgy a vendéglős maga, mint bármely alkalmazottja, hogy: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma is. De már az a luxus, hogy öregségéről gondoskodjék ; gyermekeit istenadta tehetségük és hajlandóságuk és legjobb atyai belátása szerint neveltesse, — az policzájvidrig, az hatóság és sors elleni erőszak, szóval crimen laesae maiestatis, \ amelyre balzsam nemcsak a fölebbviteli bíróságnál, de még magában Oileádban sincsen. Hogy milyen üdvös és hasznos, menynyire életbe és lelkiismeretbe vágó dolog belépni a nyugdijegyesületbe, ennek bizonyítására elég hivatkozni csak esetre, amely minden Demoszthenesznél meggyőzőbben és megdöbbentőbben beszél. És aki még ennek a szavára sem siet tagnak belépni az egyesületbe, az legalább is különös ember, vagy ha egyúttal családapa is, az — úgy látszik — abban látja legfőbb lelkiismereti, becsületbeli és erkölcsi kötelességét, hogy gyermekeket nemzzen, más szóval kifejezve, az bátran, tartózkodás nélkül kezet foghat az állami ménnel; vagy — hogy még világosabban szóljunk — az ebben a konkurens világban konkurencziát csinál a büdös bankáinak, amely ugyan derüre-borura tojózik, de a fiókák kiköltését, gondozását és felnevelését más szegény, kisebb madarak nyakába sózza. Felesleges megjegyeznünk, hogy az ilyen erkölcsi felfogással és magatartással senki sem nyerhet dicséretet és babérokat s undorral gratulálunk a gyomrához, amely még a bitang kutya gyomránál is alábbyaló. Ámde lássuk az eseteket. Minapában Debreczenböl világgá ment az a vérfagylaló hir, hogy a Macsi pusztán a munkások Hosenfeld Dezső korcsmárost saját korcsmájában megtámadták és fokosokkal agyonverték, mert nem akart nekik italt adni — hitelbe. Bizonyára még ez sem iratkozott be a nyugdijegyesületbe, a mely könnyelműségéért most szegény családja fog keservesen megbünhödni. Mert az nem elég. hogy a családfő korcsmárost a fokosok kiröpitették az árnyékvilágból, jóllehet nem volt repülő korcsmá- ros, —- most következik még csak a java, rendőr, fináncz és végrehajtó alakjában. A rendőr legalább százszor be fog szólni a szerencsétlen özvegyhez holmi ostoba idézésekkel, hogy az ismert ügyben i jelentkezzék a hatóságnál. Minden bizonynyal olyan időben, a mikor kenyeret kereshetne árva gyermekeinek. Ez minálunk a vidéken már igy szokás. Utána jön a fináncz, hogy összeírja a szeszes italokat, amelyek elfogytak és elfogyhattak volna, mert a korcsma alatt pincze is van. Azután jön a végrehajtó, hogy lefoglalja a szegényes készletet és a berendezést, mert hát rendnek muszáj lenni, az adónak be kell folyni, még ha addig élünk is. Végezetre megjelenik a város dobosa is, mert úgy illik, hogy az özvegy városi hivatalos diszkisérettel és városi muzsika szó mellett induljon ki otthonából arra az útra, a melyen reá és gyermekeire csak nélkülözés és nyomorúság vár. A másik eset ez. A tavaszszal egy vendéglősből és kávésból vedlett munkaképtelen beteg pin- czér — ez sem volt tagja a nyugdijegye- sületnek — állami költségen, koszton és kísérettel haza utazott szülőföldjére, vagyis egyszerűen haza zsuppolták. Jómódú rokonai majd hogy le nem szedték róla a keresztvizet, hogy miért nem magyarosította meg a nevét, mielőtt haza jött. Ők jszivesen viselték volna a költséget, sőt még segélyezték is volna, csak ezt a borzasztó nagy szégyent ne hozta volna a fejükre. Pedig az előtt eleget rimáukodott neki, amit azért kellett megtennie, mert nem volt nyugdíj- egyesületi tag. A mindennapi élet százszámra kedveskedik nekünk ilyen példákkal s ezerszeresen viszhangozza a nyugdijegyesület hivó* szózatát, hogy számunkra csak ez az egyetlenegy mentsvár van, ennek a sánczai mögé kell és lehet menekülnünk, mert bennünket mindenki csak nyúz, csak húz, mintha Csáky szalmája volnánk. Legyen az állam, község vagy társadalom, amely olyankor, hogyha valamely humánus intézményt akar létesíteni, mindig eléggé figyelmes, nyájas és leereszkedő, hogy előírja nekünk, hogy hány forinttal járuljunk a nemes czélhoz s azt szép szerével be is vasalja rajtunk. De ha szükségeinkben mi szorulunk rá és támogatását s segítségét kérjük, akkor a maga módja szerint éppen nem örvendetes tudomásunkra hozza : Uraságod, úgy látszik, hogy idegen. Ezt tapasztaltuk vagy tapasztalhatjuk még igen sokszor, ép azért, ne ábrándozzunk, mint valami aggszüz. Lássuk be végre va- lahára, hogy nekünk nincs kire támaszkodnunk ! Mi csak önmagunkra vagyunk hagyatva, nekünk magunknak kell egymást segélyeznünk, ha egymásért szégyenkezni nem akarunk! Tömörüljünk azért! Tömegesen lépjünk be a nyugdijegyesületbe abban a felemelő tudatban, hogy csak ez a mienk, a mi vérünk, a mi verejtékünk! Mert üzletünk és vagyonunk a mai drágalátos viszonyok mellett igen könnyen lehet a nem mienk. Boldog az, aki soha sem szorul a nyugdijegyesület segélyére, de szerencsés az, aki minden megalázás nélkül, becsületének és önérzetének legkisebb sérelme nélkül segélyhez juthat, ha máskép nem tarthatja fenn magát. Ezt egyedül a nyug- dijegyesülettől kaphatja meg, ha annak tagja volt. Tömörülésre, egyesülésre komolyan int és figyelmeztet bennünket a kornak szelleme is. íme a tisztviselők nyugdíjintézet, kben vannak, ha nem is akarnak, az állam rákényszeríti őket, mert ő adja hozzá az alapot, amelyhez tehetségünkön felül mi is hozzájárulunk abban az istenverte sok adóban. És ezek, hogy egy kissé megtollasod- tak, már is elő akarják Írni, hogy melyikük mikor, hogyan és mennyit is kapjon. A mezei és gyári munkások számára nyugdijat biztosit, ami szintén a mi tár- czánknak is a megkönnyítésére esik. Ad nekik önsegélyző alapra is kamatnélküli tökét, hogy heti húsz filléres befizetéssel nemcsak olcsó kölcsönhöz, hanem hat év leforgása alatt tisztességes osztalékhoz is jussanak. A szántóvetőnek, ha a hatóság elé azzal a panaszszal járul, hogy általán ismert oknál fogva nem adózik, vagy nem tud megélni, rögtön ott a hivatalos segély. A mi szakmabelinknél nem igy áll a dolog. Ha az illető tulajdonos, ha ott a végrehajtó, aki felmenti a teherviselés kötelezettsége alól, de hogy egyúttal koldusbotot is nyomjon a kezébe, erre már nem ér rá. Ha pedig pinczér az illető, akkor ott a rendőr vagy zsandár, hogy haza tolon- czolja, hogy szülőföldje tartsa el, ha már hasznot nem hajthat sem közvetve, sem közvetlenül. Felette keservesen esik ezeket az igazságokat ilyen meztelenül leadnunk, de azon hitben és meggyőződésben teszszük, hogy ezekkel a hétköznapi tapasztalatokkal talán sikerül szaktársaink közül egynéhányat kiragadnunk a rideg közöny. és nemtörődömség karjaiból. Azért teszszük ezt, hogy serkenjen fel, akit elringatott az élet, hogy ébredjen fel és lássa szörnyű helyzetét, amelyből csali |gy menekvés van és ez is csak az országos nyugdijegyesület védő szárnyai alatt lehetséges. Azért lépjen be mindenki az egyesületbe, aki önmagát és családját szereti; legalább igy biztosítsa magának késő vén- ségére a biztos kenyeret, ha már máskép nem lehet. Fejemelt fővel teheti ezt meg annyival inkább, mert ez tisztán a mienk, a mi emberségünkből, a mi verejtékes filléreinkből létesült, hogy a mi nyomorúságunkon enyhítsen, a mi aggkori helyzetünkön segítsen. Az állam csak annyiban járult hozzá, hogy az alapszabályokat átnézte és megerősítette. Szaktársak ! Az országos nyugdijegyesület azért tette közgyűlését erre a munkaidőre, hogy most van pénz, van kereset s igy mindenki beléphet tagnak. Késő őszszel, vagy kora tavaszszal, amikor a hallgatóság száma megszázszorozódhatnék, talán alkalmasabb lehetne a gyűlés, de semmi esetre sem gazdaságosabb. Mert az egyesületnek nem az a czélja, hogy nyilvános tanácskozásai minél nagyobb keretben mozogjanak, hanem az a czélja, hogy humánus és üdvös munkálkodását minél nagyobb arányokban fejthesse ki, ami csak akkor válik lehetségessé, ha minél több a tagok száma. Szaktársak! Szeptember 3-ika rohamosan közeledik. Vajha az érdeklődés is igy fokozódnék, vajha a jelentkezések száma is igy gyarapodnék! Akkor büszkén elmondhatnék magunkról, hogy nem hiába járjuk az élet iskoláját, hanem megtanultuk és felfogtuk a közmondás megdönthetien igazságát : Segíts magadon és megsegít az Isten. Szaktársak! Ez a közmondás különösen nekünk szól! Magyarország pinczéreihez! Végre elérkezett a régen várt idő, a hosszú s fáradságos munkának dicső befejezése, a Magyar Országos Pinczér Egyesület zárókövének letétele.
