Vendéglősök Lapja, 1900 (16. évfolyam, 2-23. szám)
1900-03-05 / 5. szám
11)00 márczius 5. Az állam nehéz terhei s viruló jövő alapvetésével járó nagymérvű beruházási költségei parancsoló kötelességünkké teszik, hogy a vendéglős iparra széles e világon páratlanul álló s a mai financziális viszonyok szerint indokolatlanul kirovott adóterhek egyszerre leiratását ne követeljük, s csak arra szoritkozzunk, hogy az állam a többi iparággal méltányosan egy kategóriába sorozza a vendéglős ipart. Ugyanis a honi ipar, honi anyagért nincs ' külön megadóztatva, csak a vendéglős ipar. Minden közvetítő iparág csak közvetítési dijat, illetve jövedelmi adót fizet tekintet nélkül arra, vájjon nemzetgazdaságilag előnyös-e, vagy hátrányos, csak a mostoha gyermek, a vendéglős ipar nem jött eddig ily elbírálás alá. Miért? Talán mert" a magyar vendéglős csupa fajszeretetből és különösen közegészségügyi tekintetből kiváló előszeretetből honi bőrtermékeket közvetít s véres verejtékkel szerzett filléreit nem dobálja ki külföldi, hitvány pancsolóért, hogy a külföldi statisztikusok rendelései arányában sorozzák a magyart, müveit vagy kevésbé müveit nemzetek sorába? Talán mert az ipartársulat eddigelé csak szórványosan jelentkezett az állam illetékes s legfőbb intéző köreinél panaszaival s tétlenül — nem akarjuk mondani kárörvendve nézte, hogy mennek tönkre egyes szegényebb kartársak? Úgy gondoljuk nem lenne méltánytalanság az államtól, ha a fentebbirt okok alapján leszállítaná a fogyasztási adót s egyúttal intézkednék, hogy az egyes községek oly érdemes tanácsai, amelyek minden kulturális haladástól vas következetességgel iszonyodnak, (holmi rendelkezési alapjaik javára) külön pótló pótadót ne vethessenek ki, ha a regále megváltás alkalmával erre jogot nem kaphattak s maradó állapotuknál fogva sem uj jövedelmi forrást nem nyitottak s nem is nyithatnak a vendéglős ipar számára s italnemü szükségleteiket nem a helybeli vendéglősöknél, hanem idegenből s fogyasztási adómentesen fedezik, mert az ilyen határozatokból bajos összeku- porgatni a porczió-gnrast meg családot eltartani és nevelni, hát örüljön, hogy nálunk korcsmároskodhatik. Le kell szállítani a fogyasztási adót, hogy a vendéglős olcsóbban adhassa a borát, vagy pedig valami tarifafélét kellene kieszelni, a köny- nyebb homoki borokra kisebb adót kivetni, hogy a szegény ember is borra kapjon s elforduljon a pálinka ivástól, a mely testét, lelkét seny- veszti, sorvasztja és elpusztítja. Végül nem hagyhatjuk emlitetle- nül a Balaton melléki termelők kér- vényezését sem, melyről lapunk más helyén számolunk be, Az olasz bor Vendéglősök Lapja beözönléséröl panaszkodtak, mit a magyar vendéglősök mindig rósz szemmel néztek. Az olasz bor halálos ellensége a magyarnak, igy a vendéglős iparnak is, a mennyiben nem szakképzett emberek, akik becsületes munka után akarnak megélni, hanem olyanok foglalkoznak az elárusitásával, akik minden áron és gyorsan akarnak meggazdagodni, akik képesek megmételyezni a szegény kisebb termelőket, ráveszik a szegényeket, hogy terméseiket az ő pancsaikkal feleresszék s igy bocsássák a forgalomba. Ezért nem ártana, ha a miniszter rendeleti utón arra kötelezné a bortermelő községek tanácsát, hogy a határba érkező borok származását, mennyiséget s a czimzett nevét nyilvántartsa, illetőleg szembeszökő helyen kifüggessze, hogy a borvásárló vendéglős minden időpazarlás nélkül rögtön tájékozódhas- sék az egyes termelők erkölcse felől. Mert hiába magyar ember csak magyar borral él s magyar vendéglős csak magyar bort mér. Legyünk egészen magyarok! Irta és a kecskeméti 48-as körben felolvasta Horváth Ádám orsz. gy. képviselő. Drótszög ékért két millió forint megy ki évenként külföldre, leginkább Ausztriába; csavarokért pedig 800.000 forint. Ezeket is teljes mennyiségben elő lehetne állítani hazánkban. Ha az áldott magyar told tudná, hogy mennyi idegen eke hasogatja, talán félj aj - dúlna fájdalmában. Ekéért 600 ezer forin ton felül megy ki pénz magyar zsebből, ekerészekért majdnem 700 ezer forint. De hát a jó magyar nem nézi az eke eredetét, megveszi, a mit a kereskedő elébe ad. Reá kell kényszeríteni a kereskedőt, hogy magyar ekét, magyar gyártású eke részeket tartson raktáron. Az aczélviUáért (szénavilla) évenként másfélszázezer forint körül fizetünk Ausztriának, még 50 ezer forintot Németországnak. Fejsze, balta, szekercze ára fejében szinte másfélszázezer forint megy ki évenként Magyarországból. A legegyszerűbb lakatok, zárak, épületvasalás is külföldről kerülnek hozzánk, kevés készül és használta- tik föl hazánkban, pedig ilyen czikkekben az évi szükséglet 4—5 millió forint értékű. Ennek a pénznek a legnagyobb része is a külföldet gazdagítja. A közönséges csontfésükért, csonthajtü- kért fél millió forintnál többet adunk a külföldnek, a finomabb fajta ilyen árukért közel 600 ezer forintot. Börkeztyüt évenként mintegy 1 millió forint értéküt hozunk be a külföldről. O-Budán van magyar keztyügyár s megtörténik, hogy a magyar kereskedő az ó-budai keztyiit a bécsi nagykereskedőnél vásárolja meg, ennyire közömbösek a magyar gyártmányokkal szemben. Bizony ezeket hallva és meggondolva, nagy tíistöt fújhatnánk cseréppipáinkkól, hanem hát ezeknek nagy része is külföldről kerül hozzánk, majdnem 400 ezer forint értékben évenként. A bécsi gyárosok pedig részben Selmeczről, Budáról, Pápáról hozatják a kész cseréprészt, a melyet ott Bécs- ben montíroznak. A kupakot nem tudták itthonn olcsón előállítani, pedig lehetne. No. de csak pipaszárunk egészen magyar, hiszen terem nálunk cseresznye-, meggy-, szilva- és borókafa bőven? Bizony nagykereskedőink leginkább Bécsből hozzák be, a fát tőlünk veszik ugyan, de az évi 1—2 millió darab behozott pipaszárból a haszon nagyobb része az osztráké. így vagyunk a sétabotokkal is. A finomabb szappan itthon is készül, még pedig elég jó minőségben. Hogy mégis pl. 1896-ban 867 ezer forint árát hoztak be hazánkba: annak a vevőközönség azon előítélete az oka, hogy jobb a külföldi finomabb u. n. pipere szappan. Pedig ez nem igaz. Ostornyelet fából és nádból mintegy 150 ezer forint értékűt hozunk be leginkább Bécsből és Prágából, ostorszijat pedig 300 ezer forint értéküt. Ostorszijat itthonn is készítenek gyárilag, de állami támogatás mellett is alig tud boldogulni. A gyapjufonál készítéséhez nálunk a nyersanyag megvan, de gyárunk nincs. Ezért e czimen évenként közel 3 millió frt megy ki külföldre. Hasonló összeget fizetünk orsóczérnáért, a melynek gyártását pedig hazánkban lehetne is, kellene is meghonosítani. A szövő- és fonó ár üli ért hajmeresztő sok pénzt adunk a külföldnek. így például gyapjúszövetért 44 millió forintot, pamutszövetért 66 és fél millió forintot, selyemszövetért 21 és fél millió forintot. Nem akarom szives hallgatóim türelmét sok számmal terhelni; azért még csak a ruházati czikkekre külföldre kidobott pénzt említem föl. Külföldre megy: czipőért, csizmáért 8*5, szabó férfi ruháért 7‘2, női ruháért 9'3, fehérneműért 6, kalapért 2’8 millió forint. Mélyen tisztelt közönség! Reggelre sem lennék készen, ha fel akarnám részletesen sorolni, hogy mennyi magyar pénzt adunk ki külföldre olyan árukért, melyeket itthonn már vágy előállítanak, vagy elő lehetne állítani részben gyárilag, részben kisiparilag. Hiszen még például a bőrárukról, üvegárukról, butorárukról nem is szóltam. holott ezekért is rengeteg pénz áramlik ki külföldre. (Folytatása köv.) Az egészségügyi és rendőri felügyelet. A belügyminisztérium vezetésével megbízott m. kir. miniszterelnök által f. évi 78,543/V—c. szám alatt kiadott RENDELET III. FEJEZET. 17. §. Az italmérési és italelárusitási üzletek berendezéséről. Különös figyelem fordítandó arra, hogy korcsmaszerü italmérés szatócsüzlettel, vagy más kereskedéssel egy helyiségben ne gyakoroltassák s azzal ajtó által se legyen összekötve. Bármely üzleti helyiség, melyben szeszes italoknak akár korlátlan, akár korlátolt kimérése, vagy szeszes italoknak kismértékben való elárusitása gyakoroltatik, lakásul nem használható. Az ez ellen vétők az illetékes m. kir. pénzügyigazgatóságnak azonnal tudomására hozandók, mely a körülményekhez képest az 1899. évi XXV. t.-cz. büntető határozatai értelmében fog eljárni.
