Vendéglősök Lapja, 1900 (16. évfolyam, 2-23. szám)

1900-02-20 / 4. szám

den napi kenyerét. A kíméletlen fellépés ezekkel szemben előre nem látható vihart idézne fel ellenünk, s még legigazságtala­nabb ellenségeinknek is fegyvert adna a kezébe. Itt tehát csak annak kutatására szorítkozhatunk, van-e a kifőzéssel foglal­kozók közül kinek-kinek szabályszerű ipar- engedélye és nem foglalkozik-e egyik-másik titkon az italméréssel. De ilyen esetekkel szemben is csak akkor tehetjük meg a megtorlásra alkalmas lépéseket, ha konkrét feljelentéseket kapunk, mert a hol nincs panaszos, ott fölösleges a biró. Az emlékirat IV. pontja alatt említett sérelem; „az italok kiszolgáltatására való edények hitelesítése“ tárgyában megjelent kereskedelemügyi miniszteri rendelet, igaz, nagy rémületet okozott annak idején szak­társaink között. Életbe léptetése 1899. január elsejére volt kitűzve. E hirtelen in­tézkedés által egyrészt a régi üveg edénye­ket értéktelen holmi gyanánt kellett volna félre dobni, másrészt nagy anyagi áldoza­tok árán egyszerre egészen uj edényeket beszerezni. Az ipartársulat e bajon segí­tendő, nyomban a rendelet megjelenése után felterjesztést intézett a kereskedelem­ügyi miniszterhez, kérvén abban a kímélet­len rendelet elejtését, esetleg módosítását és elhalasztását. Sok utánjárással sikerült e kérésünk teljesítését elérnünk, s ez által szaktársainkat nagy károsodástól óvtuk meg, mert az 1899. évi 6523. szám alatt meg­jelent kereskedelemügyi miniszteri rendelet már sok tekintetben módosította a korábbi rendeletét és életbeléptetése pedig 1899. évi julius hó elsejére halasztatott, mely határidőig lassankint ki-ki beszerezhette az uj üveg edényeket. Véleményünk szerint tehát ez az ügy szintén nem tartozhat jelenleg napirendre. A mi az emlékiratban általánosságban érintett egyéb kívánságokat illeti, kijelent­jük, hogy a legnagyobb örömmel fogadunk minden olyan életre való javaslatot, illetékes helyen előterjesztett indítványt, melylyel t. szaktársainknak csak egy mákszemnyit is használhatunk. Szent kötelességünknek vall­juk- sem időt nem kímélni, sem fáradtságot nem sajnálni akkor, ha a magyar vendég­lős ipar érdekeit előmozdíthatjuk. Csak tör­vényes és jogos fegyverekkel küzdünk. De a harezot nem adjuk föl, inig ki nem vívtuk igazunkat. A ki e küzdelemből részt kíván magá­nak, azt tárt karokkal várjuk, testvérünkké fogadjuk és megbecsüljük, mint magyar emberekhez illik. Abban a reményben, hogy t. szaktár­saink tömegesen sorakoznak zászlónk alá, maradunk. Budapesten, az 1900. évi január hó 26-án tartott választmányi ülésből. Hazafias üdvözlettel: Gunclel János elnök, Popped Miklós titkár. Legyünk egészen magyarok!- Irta és a kecskeméti 48-as körben felolvasta Dr. Horváth Aclám országgyűlési képviselő. — A magyar zene tartja magát, sőt újab­ban üdvös és jó irányú fejlődésnek indult. Hanem a magyar tánczokról már nem mond­hatunk hasonló örvendetes jellemzést. A mai csárdás, amint a legtöbb helyen tán- czolják, ízléstelen ugrándozás, torzképe a szilajságában is méltóságteljes régi magyar tánezoknak. A gyönyörű palotás, toborzó már csak öregeink emlékezetében élnek. Régente az volt a legirigyeltebb ifjú a leg­előkelőbb körökben is, aki a legszebben el Vendéglősök Lapja tudta járni a magyar magántánezok vala­melyikét. Az ilyen táncz töltötte be a szün- óra egy részét, amelyet most ifjúságunk egy része arra használ föl, hogy lelkesedést gyűjtsön a Noé italából, vagy uram bocsá’, az árpaléből a következő souper-csárdásra. A szép körmagyar a legtöbb helyen kiment a divatból. Tudtommal előkelőbb bálokban csakis Fiúméban járják és pedig nemcsak a magyarok, hanem az olaszok is. Az idén azonban majd igen előkelő helyen fogják tánczolni a körmagyart: fejedelmi udvarnál. Sajnos, nem Budapesten, hanem Berlinben, a német császári udvarnál. Még megérjük, hogy Németországból kerül hoz­zánk vissza a körmagyar tánczolásának divatja. Felsorolhatnék még sok jelenséget, amelyek mind azt bizonyítják, hogy nem vagyunk eléggé ragaszkodók olyan tulaj­donságainkhoz, jellegzetes szokásainkhoz, amelyekkel külsőleg is magyaroknak bizo­nyítván magunkat, megóvjuk faji jellegün­ket s ezáltal útját álljuk annak, hogy be­olvadjunk más nemzetbe. Közönyösségünk azonban nemcsak ilyen formában mutatkozik, hanem olyan­ban is, ami nagyon is mélyeu belenyúl a magyarnak zsebébe, az erszényébe, amely­nek túltömöttségéről éppenséggel nincs okunk panaszkodni. Rendkívüli nagy bajunk az, hogy ten­ger pénz vándorol ki hazánkból olyan dru- czikkekért is, amelyeket nálunk is előállíta­nak, avagy előállíthatnának. Ennek az a következménye, hogy évenként 50—60 millió forinttal többet adunk ki a külföldre, mint a mennyit kapunk az általunk külföldre szállított árukért. Mindenki tudja, hogy mi a vége az olyan embernek, aki minden év­ben többet ad ki, mint amennyit bevesz? Tönkremenés. Hát az ilyen állapotnak az államnál sem lehet más vége. És mivel ilyen súlyos és veszedelmes ez a baj, nyájas hallgatóim szives engedel- mével ez alkalommal épen erről óhajtok kisssé részletesebben szólni. A legtöbb pénz pipere és divatcikkekért megy ki külföldre. Olyanokért, amelyeket nélkülözni is lehetne, mert nincs reájuk szükség, csupán a divathajhászás, a külföld majmolása szerezteti be azt a magyarral. De rendkívüli sok magyar pénz ván­dorol ki örökre a külföldre s főleg Ausz- riába olyan áruezikkekért, amelyek a min­dennapi használatra szükségesek. Legna­gyobb részben pedig nem azért történik ez, mintha nálunk nem hasonló minőségben és árban készítenék azokat, hanem azért, mert kereskedőink is, magunk is közönyösek vagyunk az iránt, hogy vájjon magyar, osztrák, avagy más külföldi eredetü-e a portéka ? Hát itt van mindjárt a kasza, amely - lyel a magyar ember vágja a gabonát. Kaszáért évenként legalább 2 millió forinttal adózunk a külföldnek, első sorban a szom­szédos ausztriai (stíriai) gyáraknak, holott Magyarországon a kudsiri vasmüvekben is készítenek kaszát és pedig — amint a fő­városi legelső vaskereskedők elismerik — kitűnő, versenyképes minőségben Ézen honi gyártmány terjedése főleg azon az előítéleten múlik, hogy a földmi- velő előszeretettel, sőt makacsságai ragasz­kodik a bizonyos védjegyekkel és ismertető jelvényekkel ellátott, régen megszokott és kipróbált kaszákhoz és nehezen bírható reá uj védjegygyei megjelenő bármily kitűnő készítményekkel való kísérletezésre. Ugy- annyira, hogy csak az állam lehet abban a helyzetben, hogy a magyar kaszák for­galomba hozását eszközölje, évek során át tanúsítandó kitartással és az ezzel járó nem jelentéktelen áldozatokkal. Az orszá­gos iparegyesület kezdeményezésére e rész­ben rövid idő alatt cselekedni fognak, de most is rajtunk áll, hogy magyar kaszával arassunk. A kecskeméti Gazdakör behoz­hatna ilyen magyar kaszákat és terjeszthetné. (Folyt, köv.) Az egészségügyi és rendőri felügyelet. A belügyministerium vezetésével megbízott m. kir. miniszterelnök által f. évi 78,543/V—c szám alatt kiadott RENDELET III. FEJEZET. 15. §. A hatósági zárórákról. A vendéglők, korcsmák, sorházak stbre vonatkozólág az éjjeli záróra és zenéltetés idejét, pálinkamérésekre vonatkozólag pedig a reggeli megnyitás idejét is a helyi körül­ményekre való tekintettel a törvényszerűen megerősített szabályrendeletek szabályozzák és az ez irányban eddigelé érvényben levő szabályrendeletek ezentúl is érvényben ma­radnak. — A felügyeletet teljesítő összes közegek éberen ellenőrizni tartoznak, hogy a kitűzött záróra, illetve megnyitási idő pontosan betartassák. A vonatkozó rendel­kezések megsértéséről az eljárásra hivatott közigazgatási hatóság azonnal értesítendő. 10. §• A zárórák és kinyitási órák be nem tartása esetében alkalmazandó büntetésekről. A hatóságilag megállapított záróráknak meg nem tartása esetén a vendéglősöknek, korcsmárosoknak (vagy kávéháztulajdono­soknak) esetleg vendégeinek megbüntetésére az 1897. LX. t.-cz. 47. §-ának rendelkezé­sei alkalmazandók. Más italmérők, akik a hatóságilag meg­állapított zárórákon túl helyiségeiket nyitva tartják, úgyszintén akik a hatósági közegek azon meghagyásának, hogy helyiségeiket zár­ják be, nem engedelmeskednek, valamint azok is, a kik a hivatásában eljáró hatósági közeget be nem bocsájtják, vagy eljárását akadályozzák, száz koronáig, visszaesés ese­tében pedig, ha utolsó büntetésük kiállásá­tól két év még nem múlt el, kétszáz koro­náig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő. Az, a ki a záróra után az italmérési he­lyiség tulajdonosának vagy megbízottjának vagy a hatósági közegnek felhívására a helyiségből el nem távozik, 40 körömiig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő. Az a pálinkamérő, a ki az üzletet a hatóságilag meghatározott megnyitási ha­táridő előtt kinyitja, száz koronáig terjed­hető, visszaesés esetében pedig, ha utolsó büntetése kiállásától két év még nem múlt el, kétszáz koronáig terjedhető pénzbünte­téssel büntetendő. Jegyzet. Az 1879. XL. t.-cz. 74 §-ának szövege : „Vendéglősök, korcsmárosok, vagy kávéháztulajdonosok, kik vendéglőjükben, korcsmájukban, vág}7 kávéházaikban a ha­tóságilag megállapított zárórákon túl ven­dégeket időzni engednek, úgyszintén a kik a hatósági közegek azon meghagyásának, hogy helyiségeiket zárják be, nem engedel­meskednek, valamint azok is, kik a hivatá-

Next

/
Thumbnails
Contents