Vendéglősök Lapja, 1898 (14. évfolyam, 1-24. szám)
1898-01-20 / 2. szám
Vendéglősök Lapja 1898. január 20. Iparunk veszedelme. A modern államgazdaság politikáját mi sem jellemezheti inkább, mint az az irányzat, melyet a mi iparunkkal szemben követ. Az állampénztár momentán gyarapítása a polgárok erejének kimentésével, tekintet nélkül arra, bogy a kapzsi gazdálkodás mihamarább kiéli a földet s az elgyengült föld hosszú ideig nem terem, — ez a mai államgazdaság jellemző vonása széles e világon. Ez a politika önmagában hordja Ítéletét, a mely bármennyire lesújtó is, sem egyes országok, sem egyes államférfiak bűnéül nem tudható be, mert a korszak bűne. Ebben a meggyőződésben tekintünk végig azokon a viszonyo- nyokon, a melyek szakiparunkat mai siralmas állapotába juttatták. Hogy ez az állapot valóban siralmas, több, kétségbeejtő, azt tudjuk mi, érzi minden vendéglős, megszenvedi az egész közönség s tanúsítják az ország minden tájáról hozzánk érkezett és hiven közölt panaszok. Ha mégannyi volna is, mind egyformán hangzanak ezek a panaszos levelek: „Nagy az adó, mlságosak az illetékek. Az italmérési engedélyek osztogatásánál nem tartják be a törvényt, úgy, hogy a vendéglők egymástól nem élhetnek. A kereskedők italárusitási jogosultsága nagy kárt okoz; meg- semisiti a kisebb italmérők léteiétPénzügyi törvényeink rabulis- tikusak, annyira, hogy a pénzügyi közegek, ha éppen akarják, elbir- ságolhatják a vendéglősök utolsó fillérét is. A záróra egyöntetű szabályozása hiányában némely vidéken a vendéglői üzlet merő képtelenség stb. stb.“ Ezekbe foglalható a hozzánk érkezett panaszok lényege. E sok- felől érkező panaszok összehang- zása nemcsak azt mutatja, hogy a baj nagy és általános, nemcsak azt, hogy mi a bajt eleve fölismertük s az országgyűléshez intézendő kérvényünkben a baj orvosságát is találóan javallottuk, hanem azt is, hogy e baj gyökere mélyebben van. Mélyebben, ott, a hova czikkünk kezdetén utaltunk: a most divó statusgazdasági politikában. Nem iejlegethetjük e politika általános tüneteit, nincs is szükségünk rá, mert elég, ha a mi szakmánkat illetőleg egyik szembeöltő jelenségével foglalkozunk. Hogy rövidesen megértethessük magunkat, a panaszokból kiragadjuk azt, a mely a kereskedők italárusiti és italmérési jogára vonatkozik. Hát nagy veszedelem is ez! Hogy mekkora, utalunk arra az időre, a mikor nálunk a törvény az egész ipar terére kimondotta a szabad üzés jogát. Mi lett ennek az eredménye? az, hogy a kereskedői élelmesség alig néhány esztendő alatt csaknem teljesen eltüntette az előbb még módos magyar kisiparos-osztályt s az osztrák gyáripar kizárólagos piaczává sülyesztette az országot. Nem vád ez a magyar kereskedővilág ellen, mert hiszen a keSoficzcr Károly. Szövege a 6. oldalon. reskedelem föladata éppen az, hogy túlszárnyalja az országok határait s onnan hozzon, a hol talál s a mi fő, olcsóbban talál. Pusztán histo- ricum és példa ez. A magyar kisipar tehát a szabadipar forgatagában elpusztult s hogy legalább irmagja maradjon a jövendő vetése számára, egy évtizedes harczot kellett vivniok iparosainknak, élükön oly hazafiakkal, mint gróf Zichy Jenő, Mudrony Soma, Ráth Károly és Bakay Nándor, mig kiküzdhették az uj ipartörvény revízióját, mely a régi czéheket visszaadta az ipartestületek alakjában s a káros verseny némi korlátozására megalkotta a képesítéshez kötött iparágak kategóriáját. Itt álljunk meg egy pillanatra s kérdezzük : iparosok vagyunk-e mi, vagy kereskedők? Úgy látszik, sem egyik, sem másik. Hát akkor mik ? Méregkeverők, néprontók, állandó rendőri felügyeletre Ítélt harácsolok legalább is, ha a rólunk nélkülünk hozott törvények szellemét tekintjük. Mi fizetünk jövedelmi és fogyasztási adót, regálét és sok mim dent ezerféle § czimén, a melyek^ ről fogalmunk is alig van. S mikor mindezt megfizetjük, mi italmérők vagyunk és nem kereskedők, bár a kereskedők, a kik nem italmérők, s a kik az elsoroltak súlyosabb részét nem fizetik, csak ugv árulnak italt, mint mi. Ez az anomália, itt domborodik ki a státuspolitika s itt van bajaink gyökere, itt iparunk veszedelme. Ha szakmánk képesítéshez volna kötve, hát akkor ipar volna ; ha védve volna, hát akkor kereskedelem volna, igy azonban csak a spekuláczió szabad mezeje, a hova a pénzvágy üzéreket visz, tehát itt az állam is könnyű lelkiismerettel táplálhatja a legfokozottabb iináncz- igényeket. Minthogy az államnak ez a fölfogása teljesen logikus, tehát bajaink orvoslására csak egy mód kínálkozik, az, ha az államot meg. győzzük arról, hogy szakmánkat iparrá kell tennie, azaz képesítéshez kötött foglalkozásnak kívánja — tekintet nélkül a mi jólétünkre — a közmorál és a közegészség érdeke. A mint ezt a fölfogást elfogadtattuk, gyors tempóban következik be, a mit kívánunk: a kereskedők italmérési engedélyének megvonása, a vendéglők tulszaporodásának korlátozása s a regále fokozatos megszűnése stb. ; mert az államnak morális kötelessége, hogy minden munkásságot, a melynek nem csupán nyerézskedési spekuláczió a rugója, hanem közhasznú produ- káczió is, védelmében, illetőleg segélyében részesítsen. Ihász György. Gundel a helyzetrőlGundel János, budapesti ipartestületünk elnöke, czikket irt a hivatalos „Értesítő“ deczember 31-iki számába, melyben a következőleg nyilatkozik a helyzetről: „A lefolyt évre visszapillantást vetve, azt vesszük észre, hogy a millenium utóhangjai is elröppentek már, eltűnt minden, a mi szép és jó volt, csak a rossz maradt meg számunkra: az a határtalan konku- rrentia, mely még a kiállítás alatt keletke
