Vendéglősök Lapja, 1897 (13. évfolyam, 1-24. szám)

1897-08-20 / 16. szám

2 Vendéglősök Lapja. 1897. augusztus 20. Békesség köztünk! A hol nagy a buzgóság, nagy ott az igyekezet s bizony-bizony megesik, bogy a nagy sürgőlőcíés- ben egymásba botlanak, összetűznek e serénykedők. Egy kis zaj, egy kis szóváltás aztán vége. Baj nem lesz a zöldülés bői, sőt a föllobbanás néha még basznál is, fölpezsditi a vért, iugé- konynyá teszi a petyhüdő izmokat. Ilyennek tekintjük azt a vitát is, mely Szombathelyről a Kongress s;us miatt lapunkban támadt. Szinte vártuk, hogy bekövet­kezzék. Szombathely az a város, hol a testületi szellem legkorábban ébre­dett, a honnan mozgalmainkban mindenha legelőbb érkezett meg a támogató csapat. Mi büszkék vagyunk a Dunán­túlnak erre az eleven városára s mert büszkék lehetünk bizonysága annak, hogy ott szak társaink között magas fokú az értelmiség, ügy iránt való lelkes érdeklődés. A hol pedig ez megvan, ott a buzgólkodók soha sincsenek meg­elégedve az eredménynyel; mert sokat akarnak, tehát mindig többet várnak, Ez lehet az oka annak, hogy szombathelyi szaktársaink nincsenek megelégedve egymással a kongresz- szus előkészítését illetőleg. Azt lobbantják egymás szemére, hogy eddig nem is gondoltak a kongresszusra s el is feledkeztek volna róla, ha lapunkban Vándor Géza szemére nem hányja ezt a mulasztást a szombathelyieknek. Az is fáj nekik, hogy nincsenek mind benn az előkészitő bizott­ságban. Vannak, a kik azt is kiiogásol- ják, hogy a hirtelen megalakult előkészitő-bizottság nem névre szóló meghívóval kérte löl az ország vendéglőseit a kongresszusra. A legbuzgóbbaknak még az sem tetszik, hogy a részvétel diját előre kivágják, szóval, a szombat- helyiek egész lelkűket od'adnák? hogy a fogadtatás fényes, a kongresz- szus impozáns legyen. Minthogy az aggodalmak, a vita megszülte azt, a mi kívánatos volt: a kongresszus előkészítésének munkáját; idején valónak tekintjük, hogy az aggódókat megnyugtassuk. A szombathelyiek házigazdái tisztüknek eleget tettek, mikor a kongresszusi bizottságot megala­kítva, meghívójukat kibocsátották. Hogy a bizottságban nincsenek benn mindnyájan, az sem égre kiáltó szerencsétlenseg: a hiányzók majd ott lesznek a kongresszuson. Meghívókat névre kiadni nem szokás, mert a meghívottaknak úgyis el kell menniök, az önkéntes érdeklődők pedig nem várnak külön udvarlást: a köyjó iránt való érdek­lődés vis^i őket. Hogy a fogadtatás fényes, vagy kevésbbé fényes lesz-e, az nem kér­dés, fő az. hogy Szombathely városá­ban szívélyességgel, az ügy iontos- ságának tudatával találkozunk. Mint hogy Szombathelyen min­dezt kétségtelenül megtaláljuk,ottani szaktársaink, letéve a tulságus aggó­dásról, immár versengés nélkül lássa­nak a munkához: a kongresszus előkészítéséhez. Az ország többi helyének ven­déglősei pedig különösen a székes- fővárosiak, fogjanak össze azzal az erős elhatározással, hogy tömegesen mennek Szombathelyre s ott komo- lyan és sikeresen végzik el teendőiket. A buzgalomnak és a komoly akaratnak minden esetre megterem O a gyümölcse: iparunk fölvirágzása. Szent kötelesség. Magyarok vagyunk és hazafiak ! mond­ják sokan, de kevesen éreznek és cselekesz- nek magyarán és hazafiasán. Ahoz, hogy igazán magyarok, igazán hazafiak legyünk, nem elég a szándék, tud­nunk kell, hogy mit kiván tőlünk a magyar­ság, mit a haza. Hogy a szándék mindenkiben megvan, ezt kétségbe vonni nem merjük, mert nincs jogunk arra, hogy a nemzetnek egyetlen tagját is emberségéből kivetkezettnek, hit­ványnak, mindennél alábbvalónak bélye­gezzük. Ámde, a mint mondják, a pokol is jó szándékkal van kikövezve; tehát nem ér többet a mi faji érzületünk, a mi hazafisá- gunk sem, ha nem tudjuk, micsoda köteles­sédeket ró ránk. Ezeket a kötelmeket akarjuk, leg­alább részben, megismertetni, különösen azokat, a melyeket ez időszerűit a vendég­lősöktől kiván a „hazafiság a nemzetiség­nek.“ A hazafiság voltaképpen nem egyéb, mint szeretete, istápolása mindannak, a mi a magunk és véreink javát illeti. Szeretete. és védelme a földnek, mely nekünk kenyeret ád s bölcsőnk és majdan sírunk is, mely ápol s eltakar. Gyűlölete az idegennek, a ki veszé­lyeztetője ennek a földnek s megrontója e nemzet javának, harácsolója vagyonának. Az idegen gyűlölete nem azt jelenti hogy embertelenek legyünk hozzá; nem azt, hogy meg ne becsüljük a maga hazájában ; nem azt, hogy jó tulajdonságaikat ne mél­tányoljuk s a mi tudásukban hasznos, el ne sajátítsuk. Az idegen gyűlölete megvan minden népnél, kicsinynél úgy, mint a nagynál, a művelt angolnál és francziánál úgy, mint a németnél, szerbnél és oláhnál. Ez a gyűlölet azt követeli meg min­den néptől, hogy a maga faji tulajdonságait megvédje az idegen szellem pusztításaitól s nemzeti érdekeit megótalmazza az idegen törekvések ellen. Ebben a tekintetben sok kötelesség hárul vendéglőseinkre. Az idegen a vendéglőkben szerzi első benyomásait. Tehát uralkodjék vendéglőinkben ma­gyar szellem, magyar szó. magyar tisztes­ségtudás s magyar becsületesség, hadd i lássa az idegen, hogy ez az ország csak­ugyan a magyarok hazája s hogy ez a nép meg is érdemli, hogy ez az á/dott föld min­denkor hazája maradjon. Legyen a vendéglő a külsőségekben is magyar, a nemzeti érzület, a nemzeti büszkeség élesztője. Ne aggassák tele a vendéglők falait ocsmány, erkölcsrontó, idegen képekkel, dí­szítsék föl történelmünk nagyjainak, kiváló í eseményeinek rajzaival. Ezek a képek szebbek is, becsesebbek is s olcsón és könnyen megszerezhetők, akár gróf Kreith Bélánál Budapesten a szabadságharczi múzeumban, akár a „Köny­ves Kálmán“ műintézetnél. A vértanuk, Kossuth, Petőfi, Vörös­marty, Eötvös, Damjanics, Bem. Rákóczy, Bocskaj", Mátyás, IV. Béla király, Hunyadi János stb. arczképei, aztán Bel érád ostroma, Árpád vezérré emeltetése, a szabadságharcz nevezetesebb csatái. Budavár bevétele, a honfoglalás, Kossuth imája, de ki tudná mind azt a sok, nemzetünk dicsőségét hir­dető képet elsorolni, mely alkalmas arra. hogy a vendéglő olyan legyen, melyről el­mondhatjuk Petőfivel : Láttunk ott tisztább sziveket is már, mint a kiket naponként lát térdelni az oltár. De hazai képeket vásárolnunk már csak azért is kívánatos, mert a kiadott pénzzel nem az idegent gazdagítjuk, hanem hazai vállalkozóinkat. Már pedig az a pénz, mely idegenbe vándorol, nem térül vissza hozzánk soha, azzal szegényebbek leszünk mindnyájan, szegényebb az ország. A magyar iparost gazdagítva, magun­kat gazdagítjuk, mert itthon, köztünk költe­kezik, tehát a pénz, mint a vér, táplálólag kering a nemzet testében. Ezért látjuk elszomorodva, hogy min­den vendéglőben találunk idegen lapokat, ellenben hazai lapjaink sokból hiányoznak.

Next

/
Thumbnails
Contents