Uj Budapest, 1937 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1937-11-27 / 47. szám

XV. évfolyam 47. szám Budapest, 1937. november 27. UJ BUDAPEST VÁROSPOLITIKAI ElGUzeteil Arak.: Cgész ívre.................................................. 30 pengd ?61 évre.......................................................... 13 pengd Egye« szám Ara 60 fillér KÖZÚAXDA&ÁCI I FELELŐS S^EIJIfcES2:TÖ : DOB Y ANDOR DR I Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, ÍV., Kaas Ivor-utca O. Telefon: 1^828^23. Postatakarékp. csekkszámla 30.013. C0 • ct* * »*J O* 1 < H? íH C Ä * ÍT* PAtkiidek A december másodiki pártértekezlet, • december hetediki pénzügyi bizottsági és a december tizediki törvényhatósági közgyűlés napirendjére egész sereg pótr hitel-előterjesztést volt kénytelen fel­venni a polgármester. A gazdasági élet nem respektálja a főváros háztartási költségelőirányzatának mogorva téte­leit, áttöri a korlátokat, túlkiadásokat okoz, amelyekről a fővárosi adminiszt­ráció folyamatosságának fenntartható- sa céljából gondoskodni kell. Mégpedig póthitel formájában, azaz olyképen, hogy az előre nem látott kiadások vagy kiadási túllépések fedezésére az elegen­dőnek nem bizonyult költségvetési fe­dezet helyett más fedezetről kénytelen gondoskodni a főváros vezetősége. Póthitel azóta van a világon, mióta fővárosi költségvetést állítanak össze és az év végére összegyűlő pót hitelkéré­sek nem állítanák különösebb vagy szokatlanabb feladat elé a törvényha­tósági bizottságot, hacsak azért nem, mert az általános drágulás a fővárosi közigazgatás és közmurikarterrénumok ogyre több és több vonalán érezteti a maga hatását. A most szőnyegre kerülő póthitel-előterfesztésehet a folyó eszten­dőt illetően azonban még minden na­gyobb zökkenő nélkül bírja a főváros jól fundált háztartása. Ebben az irány­ban semmi aggodalomra nincsen ok! Nézzük azonban az érem másik olda­lát is: nemcsak a múltban történt túl­kiadásokat, amelyekre utólag kell ki­jelölni a fedezetet, hanem tekintsünk a jövendőbe! Kétségtelen, hogy a folyton fokozódó drágaság, amely a jövő esz­tendőben a főváros háztartásában nem­csak az anyagárak emelkedésében, ha­nem az alkalmazottak fizetésrendezésé- rr szükséges milliók kapcsán is meg­nyilvánul, a jövő esztendőben még fo­kozottabb mértékben fognak jelenthez ni hitel-túllépésekben, póthitel-szükség- letekben, a valóságos életnek túláradá- sában a költségelőirányzat merev és hi­vatalos számoszlopain. Ha pedig ez így van, — amint hogy így van —- antiak a bizonyos belügy­miniszteri és pénzügyminiszteri kék ceruzának kétszeresen kell vigyáznia, ha a főváros kiadási tételeiből törölni ckar valamit! A száguldó élet nem vet számot a belügyminiszter által felállt- kini kívánt szigorú bilánccal, fittyet hány a formalizmusokra, apró sebek­ből az egész organizmust toxikus anya­gokkal eltöltő vérmérgezést teremt. A december tizediki, szinte kizárólag pót- hitelekkel foglalkozó közgyűlés mene tekel a kormányzat számára, hogy ren­det kell teremteni a főváros portáján, nem, kék plajbásszal, hanem a fokozódó drágaság felismerésével és bevallásával annak, hogy az állam által elvett, ille­tőleg megcsonkított fővárosi pénzforrá­sok visszaadása nélkül folyton növek­vő méretekben terjed a vérmérgezés fő­városunk pénzügyi életében. Várfulc a polgármester javaslatát! Fizetésemelés, drágaság, deficit ''■M—OH——11 Irta : SszölceGyula ár. P* ■ ségét, valamint a nemzetközi forgalom • gyakran indokolatlan fejlesztését. , Nem közömbös ugyanis az ország • életére, hogy az adófizető miből fizet, a . keresetéből és jövedelméből-e, vagy a vagyonából és a létminimumból. Az sem közömbös a fejlődés emeli-e az adótöbbletet, hogy a kivitt mezőgazda- sági terményekért olyan ellenértéket kapunk-e, amely megfelel a tennelvé­nyek előállítási költségének, ha azt pénzben kapjuk, ha pedig iparcikkek, vagy más termékek behozatalában nyil­vánul meg az ellenérték; mit és milyen értékben hoznak be? Nekünk, egyszerű halandóknak, nem áll módunkban eze­ket az értékeket ellenőrizni, csak tudo­másul vehetjük a hivatalos közléseket I és a statisztikai adatokat. Pedig- a sta- I lisztika nem hű tükre az életnek. Mert a j statisztika csak bizonyos irányban mu­tatja az összeállított számtételek alapján az arányokat, igazol egyes számszerűsé­geket és összegszerűégeket., de a minősé­geket, változásokat és hatásokat, főleg a statisztikai adatok szándékos csopor­tosítása esetén nem mutatja és így té­ves eredményt hoz ki és csalódást okoz­hat. Ezt a csalódást kelti a közalkalma­zottak fizetéséről szóló kormányintéz­kedés is. Ha javul a helyzet, miért, fo­kozódik folyton a drágaság? Ha javul a helyzet, miért kell az ADOB. és az önállósítási alap? Miért kell nagy örömmel fogadni, ha az összes nagyvál­lalatok pár száz diplomás embert el tudnák helyezni és miért kell örülni annak, ha ismét egy pár ember kenyér­hez jutott? Ha javul a helyzet, miért nem tud' az ifjúság elhelyezkedni, miért nem tudnak a hadirokkantak és front­harcosok megélhetéshez jutni, miért nem tudnak az emberek lakást és ruhá­zatot szerezni, miért emelkednek a leg­kisebb emberek, a legszélesebb népréte­gek szenvedései? Ez a statisztika mást mond. mint amit a jobbadán sugalmazott sajtó hir­det. Ezek az adatok mást, mutatnak, mint a politikai élet vezetői mondanak. És ha a kormány elismeri, hogy a köz- alkalmazottak legalsóbb kategóriái nem tudnak a fizetésükből megélni, akkor a statisztikának ezt a részét hamar csuk- í juk be, mert az nem nyugalmat, hanem I még nagyobb nyugtalanságot okoz. A főpolgármester annakidején sza­A kormány elrendelte a közalkalma­zotti fizetések javítását. Hangos, indo­kolt követelést teljesített a kormány, amikor az ezelőtt, négy évvel immár harmadszor leszállított közalkalmazotti fizetést az 1933. évi nívóra emeli visz- sza. Az általános drágulás, a fizetések erős csökkentése, az állampénztár ja­vuló helyzete egyaránt indokul szolgált a kormányrendelet kiadására, amely egyúttal a törvényhatóságokat is meg­felelő eljárásra jogosította fel. Nem kétlem, hogy a törvényhatóságok élni fognak a lehetőségekkel és javítani kí­vánják alkalmazottaik megélhetését! A folyton változó nemzetközi és nemzeti gazdaság a köz. és magánalkal­mazottak seregét épen úgy erős meg­próbáltatás elé állítja, amint a szabad­foglalkozású polgárság is állandóan küzd a mindennapi kenyérért. Hiába hirdetik a statisztikusok és nemzetgaz- dászok, valamint a pénzügy nemzetközi tudósai, hogy a helyzet javul, hiába látszik az állami költségvetés egyen­súlyba kerübri, hiába van a legtöbb törvényhatóságnak és községnek hiány­mentes költségvetése, a nép nem érzi a helyzet javulását, mert sem terhei nem csökkentele, sem a pénz vásárlóere­je nem növekedett, sem az életszükségle­tek nem olcsóbbodtak. Ha mégis mér­tékadó tényezők azt hirdetik, hogy a helyzet javul és ugyanakkor a megélhe­tési gondok nem kisebbednek, sőt a kor­mány elérkezettnek látja a helyzetet a közalkalmazottak helyzetének javításá­ra, — amit helyeslünk, — mégis fel­vetődik az a gondolat, hogy valami nincs rendben, legalábbis bizonyos je­lekből a következtetések rosszul vonód­nak le, mert ha a helyzet javul, azt a javulást meg kell érezni! Az állami háztartás helyzetének ja­vulása még nem jelenti a nemzetgazda­sági élet javulását is. Az erősebb adó­prés javítja a kincstár helyzetét, de rontja az adózóét! A kivitel emelke­dése és a pénz összegszerű aktivitása szintén nemi mutatja a gazdasági élet javulását, mert a kivitel ellenértékének mennyisége, tehát a pénzbeli összeg, valamint a behozatal minőségi értéke könnyen lerontja a kivitel számbeli többségének az értékét. Az adó és vám emelése megint nem a jobb életet iga­zolja, legfeljebb az adófizetők nagyobb erőlködését és nagyobb 1 el ki ismeretes­nált. Megszanálták a fővárost: a deficit emelkedett. Megszanálták a közalkal­mazottak társadalmát: a megélhetésük csökkent. A Keresztény Községi Párt hangosan tiltakozott a szanálás ezen módja ellen, amint hogy hangosan til­takozott a fizetések leszállítása ellen is. Folyton hirdette, hogy a közalkal­mazottak fizetése nem olyan pénz, amely egyszerűen eltűnik a gazdasági életből, mert az rögtön visszafolyik az ipar és kereskedelem révén a forgalom­ba: le egészen a mezőgazdaság leg­kisebb termeléséig. A közalkalmazottak jövedelme nem kerül trezorokba, arany­ba és nem vándorol külföldre jogos vagy jogtalan, lehető vagy lehetetlen utakon, az visszavándorol részint adó­ban, részint munkában, részint bevásár­lásokban megint a közület pénztárába, vagy rögtön levonva a közalkalmazot­tól az adó jogosult közület számára, vagy elköltve megélhetésre, ruházatra, fűtésre és egyéb nélkülözhetetlen élet­szükségleti cikkre. A legrosszabb meg­takarítási mód tehát az oktalan fizetés­leszállítás. Ha a sok visszaadott ipar- engedélyt, sok kényszeregyességet és csődöt, kéregető levelet és nélkülöző családokat nézzük, ha látjuk az iparo­sok pusztulását, minden statisztika elle­nére gyakorlatilag van igazolva, az az álláspontunk, hogy a legrosszabb taka­rékosság az, amit a kisemberek bőrére és a létminimum terhére, akarunk elkö­vetni. Van nemzetgazdasági emelkedés? Nézzük meg a nagyvállalatokat, nagy bankokat, a nagy kiviteli cégeket, a nemzetközi pénzügyieteket, a váltóbí­róságot és akkor látjuk, hogy mit jelent ez a helyzetjavulás, kinek mit hoz és kinek mit ér. Merem mondani ebben a helyzetjavulásban a kisembereknek ré­sze nincsen. Nézzük meg az agrárollót, amelyet nem az OMGE, hanem, a GyOSz hirdet és azt látjuk, hogy annak a nagy­sága nem szolgál a mezőgazdaság elő­nyére, sem a fogyasztók javára. Néz­zük meg a különbséget a vidéki terme­lői árak és a budapesti fogyasztási árak között és azt látjuk, hogy a budapesti fogyasztó nem a vidéki termelőnek hoz­za a nagy áldozatot, hanem mindegyik egyformán áldozatot hoz valami külön nagyhatalomnak, mely nem azonos a széles keresztény magyar néprétegek millióival. Itt kell elsősorban a kői--

Next

/
Thumbnails
Contents