Uj Budapest, 1936 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1936-08-08 / 31-32. szám
eb VÁROSPOLITIKAI TS C£> r 03 ci- ■ Előllzeléftl Arak: Egész .................................................. 30 penQÖ FAI évre ......................................................... >5 pengő Eg yes szám Ara 60 llllér FELELŐS SZERKESZTŐ: DOBY ANDOR DR Szerkesztőség As kiadóhivatal: Budapest, IV., Knes Ivor-utca O. Teletöm 1^828^23. Posta lak arA kp. csekkszámla 30.013. íxihU&zi fUbWÁnty Amiként a könyveknek, azonképen a törvényeknek is megvan a maguk végzete. Vannak könyvek, amelyek elvesznek, és vannak törvények, amelyek nem tudnak megszületni. Egy ilyen törvény, a meg nem születésre, vagy talán még- inkább a halva-születésre ítélve: a színházak megrcndszabályozása, a főváros évtizedek óta készülő, de tető alá jutni az előjelek szerint soha nem tudó szín házi szabályrendelete. Végeláthatatlan tanácskozások folynak a főváros illetékes ügyosztályában arról, milyen legyen az új színházi szabályrendelet, amely arra hivatott, hogy rendet és fegyelmet teremtsen a kulisz- szák végeláthatatlan dzsungelében. A jól és kevésbé jól fésült színházigazgató urak azután rájöttek, hogy sokkal jobb ezentúl is a zavarosban halászni. Kiadták tehát a jelszót, hogy semmi szükség nincsen színházi szabályrendeletre, színházat a jövőben is az nyithasson, aki akar. Akárcsak szatócsüzletet! A baloldali színházigazgatók túllibe- rális felfogását természetszerűen megértéssel támogatja a baloldali sajtó, egy húron pendülve minden megrendszabá- lyozás elleni vétóval, akár színházról, akár színes embereknek a gőzfürdőbe, való beengedéséről van szó. Az ehre.ntálok és spitzarturok önmagukat félt-ő protektorai a tőke szabadságát emlegetik, és arról beszélnek, hogy színigazgató és színész egymáshoz való viszonyát tökéletesen rendezi a kollektív szerződés, kár abba- beleavatkozni! Sajnos, ezt a felfogást kezdik osztani az illetékes városházi tényezők is, aminek látható jele az eredetileg ko. molynak és szigorúnak indult szabály- rendelet tervezet teljes elposványosodá- sa. Maholnap ott tartunk, hogy azt fogják mondani az illetékesek: minden jól van úgy, ahogy van, nincs szükség szín. házi szabály rendeletre, mert a mai helyzet tökéletes, azon változtatni nem kell! Ezen felfogás szerint tehát nincs és a jövőben sem lehet semmi akadálya annak, hogy akármiféle külföldi álmagyar, levitézlett artistaügynök, elaggott leánykereskedő, vagy egyéb börtön töltelék — veszteni valója úgysem lévén — ruhatári és büffé-bérlők, nemkülönben kauciós allcalmazottak pénzén a magyar kultúra papjává avatod jón! Pedig az éremnek két oldala van: a szociális vonatkozáson felül, — amely talán nem túlzottan érdekes — egy másik oldala is. A színpad szuggesztív ereje és agitatív hatása vetekszik a sajtóéval, a főváros hatóságának minden eszközt meg kell ragadnia arra vonal kozóan, hogy a színházi kháoszban a keresztény és nemzeti erkölcs fáklyájával igyekezzen világosságot teremteni. A félrebeszéléseket, unott kézlegyintése, két és tudatos elkenéseket éppen ezért kellő értékükre kell leszállítani, és arra koncentrálni minden törvényhozó aka ratot, hogy erkölcsi, művészi és anyagi tekintetben Budapest színházai, kabaréi és szórakozóhelyei megüssék azt a mértéket, amely a keresztény világszemléletnek minden tekintetben megfelel! Mielőtt a művész a portré mintázásához fogna, legfőbb problémája a beállítás. A megmintázandó alaknak azt a magatartását kell eltalálnia, amelyben leghívebben nyilvánul meg az egyéniség. Wolff Károly egyénisége a történelmi beállítás távlataiban mutatkozik legélesebben. Elhibázott lenne, ha emberi nagyságát és munkásságának értékét személyének varázsában, vagy cselekedeteinek felsorolásában akarnánk feltüntetni és megmagyarázni. Ezekben a részletekben egy szép, nemes férfi képe rajzolódik ki, de nem ez az összesége és nem ez az egysége annak a hatásnak, amelyet nemzeti életünkben, s különösen a főváros életében olyan jellegzetesen érvényesített. A világháború és forradalom után a nemzeti sorsfordulatban Wolff Károly gondviselésszerű hivatást töltött be. Ő az egyetlen, aki nem politikát csinált, hanem lelkeket ébresztett, lelkeket formált, s nem a politika eszközéül, hanem egyetlen nagy cél: a magyar keresztény feltámadás érdekében. Wolff Károly nem politikus volt, hanem Zrínyi, Pázmány, Széchenyi, Zichy Nándor és Prohászha galériájából való reformátor. Jellemének uralkodó tulajdonságai reformátorjelleWolff Károly halála alkalmából a kapucinus rend budakeszi templomában tartott hivatalos gyászmisén elmondott beszéd. Tartotta: P. KÖSS BERTALAN DK. kapucinusrendi teológiai tanár. Ebben a mi fekete, szenvedés járta korunkban nagyon nehéz az embernek magát feltalálni. Ahol annyi veszteség, annyi elmúlás van, ahol az enyészet szinte egyetlen gesztussal semmisít meg reményeket, terveket, boldogságokat, ott nehéz azt mondani: nyugodjál meg, nem tehetünk róla, ez a közös sors! — nem, kedves hallgatóim, itt nem mondani, hanem tenni kell valamit, de ennek a tettnek olyannak kell lennie, mely a múlandóság szomorú gyászmenetei között, a sírok mentén is felébreszti bennünk a keresztény hit öntudatos erejét. Egy ilyen emelő, kétségbeesésétől mentő tettre van szükségünk nekünk is, kik pillanatok alatt veszítettük el a Irtai: Sipőcz Jenő gűek: rajongása, önzetlensége, áldozat- készsége, meg nem alkuvása, kimeríthetetlen munkaereje és rendíthetetlen hite. Ezekkel az adottságokkal nehezen lehet politikát csinálni, mert a politikai siker érdekében sokszor és nagyon sokat kellene belőlük feláldozni. A politika csak velejárója, vagy eredménye lehet a reforniátori munkának, amint azt Wolff Károly munkássága is igazolja. Könnyen kimutatható, hogy Wolff Károly, sohasem hozott áldozatot a napi politikáért, áldozatokat csak reformátori célja érdekében tett. Róla, mint politikusról csak a reformátor mérlegén lehet szó, másképen egyoldalú és téves lenne politikájának értelmezése. Alkalmi politikai beszédei egytől egyig csak tüzeket gyújtanak, meggyőződéseket kovácsolnak, kitartást és hitet ébresztenek, s elkerülik a politikai fogások, a helyzetnyujtotta célszerűségek kihasználását és útmutatásait. Nem is hagyott politikai végrendeletet. S ha a Keresztény Községi Pál t összegyűjti és kiadja Wolff Károly beszédeit, akkor nem a politikusnak halhatatlan emlékét tiszteli meg, hanem a nemzet és a főváros lelki reformálójá- nak örökértékű igazságait mutatja be a jelen és jövő nemzedéknek! A történelmi beállítást igazolják magyar közélet legjelíemesebb vezérét: Wolff Károlyt. Mikor Szent Istvánt megkövezték, utolsó szava volt: Uram, ne tudd be nekik ezt bünül. Szent Antal remete 358-ban ezekkel fejezte be életét: Fiacskáim, éljetek boldogul! Garcia Moreno, Equador elnöke, mikor a gyilkos tőr testébe szaladt, igy szólt: Isten nem hal meg. Chateaubriand 1848-ban, mikor a forradalmárok ágyúi éppen a háza mellett szóltak, haldoklásában ezt suttogta: Franciaországot csak Isten törvényei tudják megmenteni. Nagy emberek utolsó szavai voltak ezek, mélyen tisztelt hallgatóim, d e melyek voltak Wolff Károly utolsó szavai? Oh, mennyi ember gondol most sietve vissza e nagy elköltözöttel való utolsó találkozására, hogy örökre elhelyezze a lelke mélyén azokat a mondatokat, melyeket tőle hallott. Oh, testvéreim, őrizze is meg mindenki közülünk, Wolff Károly munkásságának eredmé nyei, így a főváros lelki képének megváltozása, a hitélet emelkedettsége és bensősége, a gazdasági élet egyensúlya, a szociális viszonyok rendezettsége, és az a bizalom, amivel nemcsak a város vezetői és az autonómia tagjai, hanem az egész ország viseltetik a főváros jövője iránt. Abban a programban, amelyet Wolff Károly, a keresztény feltámadás érdekében egy szerves, a nemzeti élet teljességét magában foglaló részleteit megalapozta és amelynek politikai és ünnepi beszédei hű képét tükrözik, nincsenek partikuláris érdekek! Bár a munkássága a főváros életébe kapcsolódott bele legintenzivebben, ahol sohasem tekintett osztályérdekekre, hanem csak az egyetemesség közös nagy céljait szolgálta, épen úgy országos vonatkozásban sem szolgált külön fővárosi érdekeket, hanem tisztán, egyedül a nemzeti élet teljességét. Hivatásszerű nagyságának ez a legjellemzőbb vonása. Történelmi perspektíva és mindent magához ölelő szeretet! Az a kép, amellyel Wolff Károlyt szemünk elé idézzük, a nemzeti hősök, a reformátorok, a látnokok képe! Ebben a képben kell' megőriznünk és ápolnunk emlékét! mint egy szent relikviát. Mert halljátok csak, mit suttogott végvonaglásra rán- dult, kékülő ajka: Ne felejtsetek el, jöjjetek ki a síromhoz. Ne felejtsetek el! Ne, ne! — Ne felejts el engem, te férfiú, kinek az a sorsközösség volt rendelve Istentől, hogy engem atyádnak nevezz, s ha már nem is lehettél mellettem utolsó harcomban, de legalább álomban közöltem veled távozásomat. Ne felejtsetek el, jóbarátaim, kik egyedül bírtátok lelkemnek felétek kinyíló örömeit, akikhez menekültem, ha az élet ostora végig suhintott a fejem fölött. Ne felejtsetek el engem, ti komoly, aggódó magyar férfiak é3 asszonyok, kik hazátok sorsát az én eszméim és vezetésem szerint kívántátok boldogság felé irányítani. Ne felejtsen el engem az a naMliős város, melyért életem és egészségem legjavát munkába öltem. Ne felejtsen el a magyar királyt kormány, melynek építő célkitűzéseit mir.Wolff Károly utolsó szavai M . H ty J—1 !ÚJ o h < t e+ IM ÍV ra r • o: • c-C3 < cfWolff Károly
