Uj Budapest, 1933 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1933-02-11 / 6. szám
XI. évfo!± n 6. szám Budapest, 1933 február 11 UJ BUDAPEST Előfizetési érák: Egész évre...................................................30 pengő Fői évre..............................................................*3 pengő Egyes szám éra ŐO fillér i FELELŐS SZERKESZTŐ: DOBYANDOR ..........................................................................n.................... oRi Szerkesztőség és kiadóhivatal : Budapest, IV., Kaaa Ivor-utea 9. Telefon: Auf. 828-23. Postatakarékp. chequeszémla: 30013 Adó-politikánk szörnyű tévedései Irta: Szőke Gyula dr. felsőházi és törvényhatósági bizottsági tag Bródy + Fridrich Mélységes megdöbbenéssel és félárbocra eresztett gyászlobogóval adjuk tudtára mindeneknek, akiket illet, hogy Bródy Ernő után, aki nemrégiben mondott le a főváros üzemei és intézményei keretében működő ház'imühelyek felülvizsgálására kiküldött bizottságban viselt tagságáról, most az utána kinevezett üzemellenes bizottsági tag: Fridrich István is beadta lemondását. — Teljesen hiábavalónak láttam. hogy továbbra is helyet foglaljak ebben a bizottságban — mondotta Fridrich — a lemondással azonosítottam magamat többi polgári ellenzéki tagtársammal. — A köny- nyen rag adósság vált nemes példa következtében tehát ismét nincs ellenzéki tagja ennek a bizottságnak, mert hiszen az oda delegált kormánypárti tagokat a főváros vezetőségével szemben még sem lehet ellenzékieknek minősíteni. A Bródy + Fridrich kivonulás a gyengeség jele, legegyszerűbb és színpadi szempontból legjobb beállítású megoldása a gordiusi csomónak. Azzal az indokolással, hogy úgyis leszavazzák őket, kivonul a két ellenzéki városatya: ahelyett, hogy amennyiben meggyőződésük úgy diktálja, minden fórumon és minden rendelkezésre álló eszközzel, különvéleménnyel, vagy kiáltványnyal Budapest népéhez, kitartanának a maguk igaza mellett, a felelősség alól való kibújásnak könnyű módját választják: megfutamodnak a csatatérről, mielőtt a harcot elkezdték volna. Ez nem harci modor, tisztelt urak, ez nem parlamentarizmus, hanem csúfot üzés önmagukból és a büszkén hirdetett demokrata politikából, amelynek alkotmányos lényegét hagyták az urak faképnél! A féktelen demogógia, amely Éber Antal vezetésével esztendők óta tartotta izgalomban a főváros iparos és kereskedő világát, minden vonalon teljes kudarccal végződött. Az üzemek kérdésében a törvényhatósági bizottság többsége arra az álláspontra helyezkedett, hogy lenyesve néhány üzemi kinövést, magát az üzemi gondolatot fent kell tartani a maga eredeti tisztaságában, mert a folyton forrongó, de még mindig khaotikus közgazdasági életünkben az üzemesités gondolata az egyetlen védőeszköze a tömegeknek a kartelek és a mohó nagykapitalizmus ellen. A közgyűlési vereség után most a mellék-had szint érről is takaródét fuj Bródy és Fridrich: letaszítva önmagukat a többségi akaratot érvényesítő parlamentarizmus azon piedesztáljárói, amelyre személyiségüket választó közönségük állította. Az összes rekedt gramofonlemezek lomtárba kerülnek, Éber visszavezeti kölcsönvett harci paripáját a Nemzeti Lovardába, a házi műhelyek kérdésében pedig Bródy és Fridrich meg elégesznek azzal a negativ válvonogatással, amellyel, mint legfőbb eredménnyel, választóik elé léphetnek. A többségi akarat parlamentáris respektálása, a vereség férfias beismerése helyett ismét mellék-ut: nem kevésbé csavaros, mint a főváros közgyűlési ellenzékének utjai általában lenni szoktak. A tömegek azonban, kereszténypártiak és szociáldemokraták egyaránt: nyugodt mosollyal szemlélik a gyorsan pukkanó rakétát, amelyet a két bizottsági tag ur kilépése a közvéleményben ténylegesen jelentett. Az államháztartásnak és az állami pénzügyeknek vannak régi szabályai, amelyeket a szaktudomány nem csak tételekbe foglalt és elvekként állított fel, hanem a gyakorlati élet is több-kevesebb módosítással hosszú idők óta alkalmaz. Ezekről a szabályokról a különböző gazdasági válságok idején sokat vitatkoznak és a mindenkor javasolt módositásokat az alapelvekhez görcsösen ragaszkodó úgynevezett pénzügyi orthodoxia sehogy sem akarja elfogadni. Jó másfél éve, hogy államháztartásunk kezdődő bajaiban a gyakorlati emberek védekezést kívántak és főleg a nemzetközi gazdasági helyzet rosszabbodása következtében akár egy- dalu elhatározó lépést sürgettek a mi gazdasági helyzetünk megmentésére. Azonban az akkori vezető férfiak az elvekhez nem mertek hozzányúlni és az ország a pénzügyi elvek betartása mellett a tönk szélére jutott. Az uj pénzügyminiszter tagadhatatlanul nagytehetségü szakember, aki a Nemzeti Bankban betöltött igazgatói állásában rendkívül értékes munkát végzett és hivatva volt a nehéz viszonyok között a Nemzeti | Bank helyzetének a biztosítására. Ha abban a pozícióban a pénzügyi alapelvekhez ragaszkodik, és a gyakorlati életben a nemzetközileg elfogadott pénzügyi szabályokat igyekszik alkalmazni, természetesen mindenkor az élet hullámainak a figyelembe vételével, a hivatása magaslatán álló állami bank vezetője nagy sikereket érhet el hazája javára. Ha azonban valaki erről a magaslatról leszáll a napi állam- pénzügyi-politika sikamlós talajára, úgy a pénzügyi szabályok merev alkalmazása helyett a napi élet pusztító hullámaitól kell védekeznie és erre akárhányszor olyan eszközt is felhasználnia, ami talán nem felel meg pontosan a pénzügyi szabályoknak, de megfelel az élet követelményeinek és ha talán a pénzügyi elvekkel ellentétben álló rendelkezést kell is kiadnia, de kiadja azért, mert azzal a gazdasági életet menti meg. A kormány és az ő pénzügy- minisztere ehelyett a gyakorlati rendelkezés helyett a rég kitaposott utón a megcsontosodott szabályok segítségével akarja az államháztartás hajóját nyugodt révbe vezetni: Kiadta a közalkalmazottak fizetésének leszállításáról szóló rendelkezést és különböző adóemeléseket rendelt el. A közalkalmazottak fizetésének a leszállításáról már ismételten irtani és szólottám. Miután a közalkalmazottak díjazása nincs merev formákhoz kötve és az elv az, hogy minden közalkalmazottnak annyi jövedelmének kell lenni, hogy az ő állásában kívánható rendes igényeinek megfelelően tisztességesen megélhessen, ennélfogva a fizetések leszállítása vagy felemelése nem elvi jelentőségű, hanem a gyakorlat követelménye. Ha az államháztartás nehézségei az ismételt fizetésleszálli- tást kívánták meg, úgy az ellen senki kifogást nem emel, ha a kormány előbb, vagy legalább egyidejűleg olyan gazdasági helyzet teremtéséről gondoskodik, amely a csökkentett fizetésekből való tűrhetően tisztességes megélhetést biztosítja. Miután pedig a mezőgazdasági helyzet erre már adva van, és a kisiparosság és kiskereskedelem a maga igényeit méltányosan igyekszik számítani, a gyáripar és nagyvállalatok kartell jcinek megrendszabályo- zása az a sürgős teendő, amelynek megtörténte nélkül az előfeltételek biztosítva nincsenek. Mert a mezőgazdasági termények és állatok alacsony ára dacára a keni /érnek és tejnek rendkívül magas fogyasztói ára, a ruhaanyagiak, a feldolgozott bőrnek, majd az építőanyagoknak és tüzelőszereknek hihetetlen magas eladási ára olyan nagy mértékben befolyásolja a legszerényebb családok háztartását is, hogy ezeknek az ésszerű és lehető leszállítása nélkül a fizetések csökkentése csak szenvedést okoz, úe abból a közületnek haszna nincs. Még sikertelenebb művelet az adóemelés. A mezőgazdaság védelmének a jelszavával a földadó és járulékai emelésétől a kormány eltekintett. Ha azonban tudjuk, hogy a házadó. jövedelem- és vagyonadó felemeltetett, vagy pótlékoltatott, nemcsak a mezőgazdaságban érdekeltek mentesítése elő nem állott, de közvetve egyenesen olyan adótöbblettel sújtottak, amelynek az alapadóját is már nem a jövedelemből, hanem a vagyonból fizették. Különben sem okos dolog annak a kihangsulyozása, hogy egyik vagy másik foglalkozási ág kedvezmé- nyeztetik, mert egyrészt az a többi foglalkozási ágak részéről irigységet vált ki, másrészt pedig azt a hiedelmet okozza, hogy a pénzügyek rendbehozatalának az ilyen kedvezmények az akadályai. Ha pedig még hozzávesszük, hogy az ilyen látszólagos kedvezések a valóságban éppen ellenkezőleg: megterhelések, az állami adómorál szenved csorbát a polgárság jogos kritikája alatt. Ha azonban ennek az adóemelésnek a hatásait nézzük, ug*y és pedig elsősorban a főváros szempontjából a jövőről nagyon szomorú kép tárul elénk. Anélkül, hogy a helyzetet kiélezni akarnám, meg kell állapítanom, hogy ezek az adók elsősorban a városok és főleg a főváros lakosságát sújtják. A kamatilleték felemelése már maga a tőkegyüjtő városi lakosság megterhelése. A házadó ismételt felemelése, miután a legkisebb falusi lakások abból kivétettek, nyilván elsősorban a nagyvárosok és főleg Budapest házait sújtják és pedig nemcsak a háztulajdonosokat, de a lakókat is, akikre ez legalább részben áthárítható. Miután pedig a háztulajdon már úgyis túl van terhelve és ennek következtében a házak tatarozása elmarad, ez az adóemelés sújtja mindazokat, akiknek a megélhetési lehetőséget a fővárosi házak karbantartása adja. A vagyon- és jövedelemadó pótlékolása, a rokkantellátási adó, továbbá a magánszolgálati és munka- bérviszonyból, valamint a tantiéin ekből^ származó jövedelem újabb megadóztatása szintén a városi lakosságot terheli elsősorban. Az izzólámpák adója újból csak a városi lakosság terhét képezi. Ha ezt az egész adóemelési rendszert nézzük, azt látjuk, hogy nemcsak a város és vidék közötti aránytalanság fokozódik a teherviselés kérdésében, de ezeknek a terhekiiek a növelésével a polgárság életnívója száll lejjebb és a megélhetési forrásai csökkennek anélkül, hogy ennek ellenében akár közvetve is, valamely lehetőség származnék belőle a fővárosra, hogy a lakosságának a terhein más oldalról könny ithessen, vagy az állam a fővárosnak a válláról a rendőri, közegészség- ügyi, vagy szociális feladatok egy részét levenné. Amikor a főváros szociális terhe már annyira emelkedik és az ingyenellátottak száma annyira növekedik, hogy a főváros ezeknek a morális kötelezettségeinek immár nehezen tud eleget tenni, nem helyes dolog, a közterhek emelésével még inkább megnehezíteni az eddig kivetett adók befizetésének a lehetőségét. Mert ha az eddigi adóra is azt mondotta a kormány, hogy ezek mar elértek a megengedett határokig és közel 260 millió pengő az országban az adóhátralék, az újabb adóemelés csak az adóhátralékot növeli és bünteti azokat, akik nagy áldozatok árán, akárhányszor uzsoraköl- csönökből tettek eddig is eleget adófizetési kötelezettségüknek. De ha ezeket az apró-cseprő adókat nézzük, éppen a pénzügyminisztérium még világításában, úgy azt látjuk, hogy például a nagy izgalmat keltő izzólámpa adó kimunkálása és beszedése súlyos százezrekbe kerül és a várható eredmény alig egy millió pengő. Tante bruit... Alig hihető, hogy a 830 milliós budget és Í50 millió pengős költségvetési hiány mellett méltányos és érdemes ilyen újabb terhet a polgárság vállaira vetni. És éppen az ilyen adók természete az, hogy a bizonytalanság érzetét növeli. Az abszolutizmus idejének a megrövidítését elsősorban éppen az a pénzügyi oktalanság okozta, hogy az a rendszer mindenre az ég világán adót és illetéket szabott ki. Az ilyen pénzügyi politika csak aláássa az állam tekintélyét és csak növeli az ilyen adók beszedésére szükséges kiadásokat
