Uj Budapest, 1931 (8. évfolyam, 1-51. szám)
1931-12-22 / 50-51. szám
1931 december 22. UJBITDAPESi A művészei nehéz Órái és a székesfőváros Irta: Liber Endre alpolgármester A limitkor egy interjúban megkérdeztek, vájjon a székesfőváros, wiint a művészet egyik legnagyobb spiecenása, a ránk következett szű- ?<Ő6 időkben fenn tudja-e tartani lazt a mecénási tevékenységet és tudja-e tovább is támogatni a küz- ítödő magyar művészetet. Azt feledtem, hogy nem szeretném a fővá- #os művészetpártoló tevékenységére a szót alkalmazni: mecénás. A közvélemény ezt a megkülönböztetést olyanokra alkalmazza, akik Mmódban, jövedelemfeleslegükből, helyesebben felesleges jövedelmükből, kedvtelésből támogatják a művészetet és a művészeket. Már petéig a székesfővárosnál nem beszélhetünk felesleges jövedelemről, hiszen egy nagy közület adófillérekből egybe gyűlő bevételeiről van szó és példáid minden a művészetre fordított 10.000 P az összpolgáirságnak í—1 filléres hozzájárulását képviseli. De nem lehet szó a főváros művészetpártoló tevékenységénél fény- özésszerü, a „mecénás“ szerepében tetszelgő attitűdről, hanem mély mtérzéséről annak a hivatásnak, amit a hányatott és még a legjobb időkben is igen szűk körre támaszkodó magyar művészet önzetlen támogatása jelent. Valóban, ennek a hivatásnak betöltését én a székesfőváros kötelezettségei közé számítom. Ha a magyar főváros fejlődésre vágyó, halai erőtől duzzadó polgársága az egyesülést követő években már szükségét érezte annak, hogy külön közgyűlési határozattal kösse le magát a művészet támogatása mellett, most megérve a magyar művészet Gagyogó kibontakozását, nemzetközi elismertetését, elfordulás volna a amit hagyományaitól, ha egyszerre elzárkóznánk az elől, hogy a művészetnek a legnehezebb órákban segítségére siessünk. Valahogyan szedetnék azonban arra rámutatni, kogy ha ezt a szót is használjuk: segítség, voltaképpen valaminek a fenntartásáról van szó, ami sajátunk, amihez, mint lelki gazdagodásunk értékeihez, ragaszkodunk. A székesfőváros a látszólag köny- nyebb években nem azért adott, mert volt miből és azt hiszem, a súlyosabb időszakban sem fog egyszerűen napirendre térni azon, hogy nincsen. Az előbb félévszázadom hagyományra hivatkoztam, holott régebbi időkre is visszamehetnék, ha a főváros polgárságának a művészet nyújtotta értékekkel szemben való álláspontjához keresünk adatokat. A folyó évben fejeződött be a budavári Szentháromság-szobornak, ennek a pompás barokk emléknek restaurálása, melynek megújítását a székesfőváros végeztette évek során át. Ma már tartós, fagyálló kőbe faragva újra teljes a gazdag szoborcsoport és hirdeti a budai barokk-művészet nemes biztonságát, de hirdet valami mást is. Communi studio exsurgit, mondja az emlékmű építését ábrázoló dombormű felirata és ime, az emléknek jól felismerhető obeliszkje köré polgárok serege gyülekezik, adományaikat hordva az építés költségeihez. Ha pedig fellapozzuk az emlék keletkezési idejének krónikáját, súlyos bajoktól, csapásoktól, nyomorúságtól látogatott korra találunk. A nagy pestisjárvány évében, 1709-ben tett fogadalmat a hitbuzgó polgárság, hogy a mai Szentháromság-téren akkor már álló régi, kisebb Szent- háromság helyébe nagyobb, szebb, díszesebb emléket emel, amely hirdesse a polgárság áldozatkész buz- góságát. íme, egy sokszorta több teherrel sújtott, a fejlődés legelején álló, lelki színvonalában a vidék kisvárosát túl nem haladó polgárság, midőn méltó dísszel akarja megörökíteni az Egekhez fohászkodását, a művészethez fordul és szinte erején felül áldoz, hogy a hivatott művész a maga emelkedett nyelvén mondhassa el annak az áhitatos közösségnek mondanivalóját, S a művéA Kilencvenéves GerióczQ KárolunenAl A Józsefváros egyik mellékuteá iában, a Csepreghy-utca 1. számú káz első emeletén csöndben, egyetlen élő leányával, özvegy Ki szel y Alhertnével él Budapest egykori első alpolgármesterének, Gerlóczy Károlyuak özvegye, aki most ünnepelte 90-ik születésnapját. Ebből az alkalomból kerestük fel otthonában á nagyasszonyt, hogy elbeszélges sünk vele a régi Budapestről, amelyből kialakult Gerlóczy Károly munkássága nyomán is a mai milliós lakóju metropolis. Egy karosszékhez van kötve immár nyolc esztendeje a matróna- koru nagyasszony. Nem a kora, a S*) esztendő köti oda, hanem egy »»leset, amely nyolc évvel ezelőtt érte s amely megakadályozza ab- kan, hogy nagyobb gyalogsétákat tehessen. De amint ott ül a karosszékben és esztendős hölgyeket megszégyenítő üde, kerek arcával, élénk, ne-, i elejts kék szemével, frissen elkezd Csevegni, senki sem hinné el, hogy a; nagyasszony már hétesztendős o*lt, amikor Kossuth Lajos kibontotta a szabadságharc lobogóját. — Bizony, azokban a forradalmi időkben kerültünk Budapestről Miskolcra. Édesatyám Barkassy József !»«vesi birtokos volt és mint tábla- í)iró szolgálta a közéletet. Miskolcon ismerkedtem meg az urammal, #ki ott a vármegyénél kezdte köztisztviselői pályáját. Megszerettük egymást és 1859-ben megtartottuk '«a esküvőt. De amíg odáig eljutottunk, sok akadályt kellett leküz- ■^•ni. Akkor még nem volt olyan könnyű a fiatalok találkozása, r'ryüttléte, mint most. Hetek is elfúlhattak volna, hogy mi tglálkoz- lassunk megfelelő társadalmi formák között, ha nem lett volna ak- kortájban majdnem minden nap — Miskolcon tűz... Amikor félrever- Sik a harangokat, mindenki az utcára szaladt és Gerlóczy Károly ilyen alkalommal mindig megkeresett az utcán bennünket is ... Mint mondotta, akkortájban, amint el kezdte reggel a hivatalos munkát, már sóhajtva várta a félrevert ha rangok kongását, mert ez azt jelentette, hogy találkozunk... De én se mulasztottam el — mondja a nagy asszony, miközben még ma is gyön géd pirosság önti el friss, üde arcát — egy kicsit keresni is ezt a félrevert harangok és lótó-futó emberek közötti találkozást vele ... — 1860-ban jöttünk Budapestre — folytatja visszaemlékezéseit, — az uram édesapja Pest vármegye fő levéltárosa volt és igy hamarosan — mint kis tollnokocska — bejutott a városházához. Akkor még a Ró- kusnál végződött a város, a kórház háta mögött már szántóföldek voltak. — Az uram gyorsan haladt előre. Rengeteg sokat dolgozott, De mint társaságbeli embert is nagyon kedvelték. Esry passziója volt: a zongora. Művészi zongorajátéka, a klasszikusok és a modern —- az akkori modern — zeneművek interpretálása sok hívet és csodálót szereztek neki. S hivatalbeli munkája alapján gyorsan haladt előre és mivel Kammermayer Károly sokat betegeskedett, 18 évig az uram helyettesitette. Most megpróbáljuk, hogy valamit megtudjunk a nagyasszony életéről is, de újra és újra visszatér az urára, működésére — pedig az ismeretes, mert összeforrott a modern Budapest történetével. — A családi élete? — kérdezzük. — A legszebb és a legboldogabb. Nyolc gyermeket neveltünk fel. Ma már csak négyen vannak. Zsigmond egyetemi tanár, felsőházi tag; Károly miniszteri tanácsos a kultuszminisztériumban; Tamás műszaki főtanácsos a fővárosnál és a leányom özvegy Kiszcly Albertné, aki itt él velem. A közvetlen családom 55 tagból áll, közöttük 19 unoka és 19 dédunoka. Most a 90-ik születésnapomon .majdnem mind együtt volszetnek ez a megnyilatkozása — ismétlem, 1713-ban történt, negyedszázaddal a törököktől való felszabadulás után, amikor talán egy ép ház sem maradt a két testvérvárosban — olyan értékké válhatott, hogy ma, két évszázad múltán az összes hivatott körök méltónak ítélték a megújításra. Communi siudio — a közösség buzgalmából azután is sok minden létesült és ez a buzgalom mindig kedvezett a művészeteknek. Még a közhasználat tárgyait is felékesiti a művész díszítő kedve. A várbeli víztartóra a városvédő Athénének ma a régi budai városháza sarkán felállított szobra kerül, a pesti Ferenciek terének kutjára egyenesen művészi pályázatot ir ki a tanács, nem mintha azok az idők bővelkedtek volna anyagiakban, — költség- vetési nyelven szólva fedezetben — hanem mert szükségletnek érezték a szépséget, a fiatal városok arculatának a művészet hathatós eszközeivel való feldi szitásét. Csak néhány példa ez a múltból a tanulság erejével. Kicsi kis erőfeszítések abból a nagy munkából, amely két és fél évszázad alatt, alapjaiból építve fel, széppé tette Budapestet. Vájjon olyan széppé tette-e már ennek a hét-nyolc emberöltőnek buzgólkodása, hogy ma már luxus erre fordítani tehetséget és költséget? És legfőképpen jóakaratot1? Ebben a jóakaratban részt kell vennie a székesfővárosnak. Idők változása módszerek változását hozza maga után és egyikféle gyakorlatot felváltja a másik. A székes- főváros a háborút követő korszakban maga állott a rendelők és vásárlók élére és szobrokkal díszítette parkjait, szinte a példaadás célzatával indulva meg ezen az utón. Ha most visszatekintünk, meg kell állapítanunk, hogy különösen a legutóbbi időben ebbe a tevékenységbe maga a társadalom is mindinkább bekapcsolódott. Nem egy szobrot tak itt nálam. Nagy boldogság olyan szép családot együtt látni... — S nekem nincs is más örömem már... Csak amikor felkeresnek azok, akik hozzámtartoznak és szeretnek ... Frissen, elevenen, szünetet sem tartva mondja el mindezeket a nagyasszony. Néha-néha szakitja meg — talán mert kímélni akarja — Kiszely Albertné a beszélgetést, amikor családi fényképeket mutat a születésnapi ünnepről. S előkerülnek különböző fényképek. Kiszely Albertné fiának, dr. Kiszely Pál mezőkövesdi főjegyzőnek hét leány- gyermeke van. Két gyönyörű feslő rózsabimbó: a legnagyobb leány most tesz érettségit. Egyik szebb, mint a másik: hét tündér, a hires matyóváros főjegyzői hajlékában ... Gerlóczy Károlyné veszi át ismét a szót és elragadtatással beszél a hét dédunokájáról is. — Minden nap eljönnek hozzám a fiaim, régi ismerősök is látogatnak; itt a rádió, amely a külvilág minden rezzenéséről hirt ad: majd csak elmúlik, ami még hátra van. Jól esik, hogy az emberek nem felejtenek el; nagyon meghatott, hogy Sipőcz Jenő polgármester is meleg, szép levélben emlékezett meg születésnapomról. A fiaim köszönték meg küldöttségileg a nevemben a polgármester megemlékezését... * Búcsút véve a nagyasszonytól es leányától, szinte bánatos érzés kapja meg lelkünket. A józsefvárosi patinás, a régi Budapest emlékeivel. a főváros első alpolgármesterének ma is elevenen élő szellemével telitett környezetből, az ősi igazi, nemes, magyar nagyasszony lelki szépségétől és külső frisseségétől meghatva, néhány házzal odébb zajlik a nagyvárosi körút zajos zsivaja és lármája... Ezt már nem látja közvetlenül az a nemes asszony, aki hűséges élettársa volt annak a férfiúnak, aki hatalmas munkásságával részese volt a mai, nagy Budapest megteremtésének... (h. j.) Megvettünk 2000oro reoimárvciiiysiPHöt1^ Ezeket ujjáfaengva és csiszolva a lopgaimisr léiéért arusítiuH SZABD SS ZBÜ0I1I mmiwmi M n. az Északi Főműhely villamosmegállójától TELEFON : J. 404-33. köszönhet a főváros közönsége a társadalom keretében önállóan megindult mozgalomnak, természetesen igen sokszor a székesfőváros támogatása mellett. Be ez helyén van is igy. A székesfőváros szívesen támogat mozgalmakat, melyek érdemek megörökítésére irányulnak, szívesen segíti azokat megvalósulásra, ha azok a maguk erejét kellőképpen a cél szolgálatába állították. Nem beszélve az állammal közösen állított emlékművekről, a Nemzeti Hősök emlékművéről és a Jó- kai-siremlékről, ilyen módon jöttek létre a Petz Samu kútja, a Magyar Igazság kútja, Pósa Lajos szobra, A’Ipár Ignác szobra, az Ereklyés Országzászlótartó, Zichy Nándor szobra, majd a legutóbb lord Ro- thermere adományából Rákosi Jenő szobra és Izabella főhercegasszony adományából Szent Imre herceg szobra. Most van előkészítés alatt Rechner Ödön szobra, Gárdonyi IGéza szobra, a 32-63 háziezred emlékműve, Tisza István szobra, a 700 éves évforduló alkalmából Árpád- házi Szent Erzsébet szobra. Szóval a társadalom, a főváros polgársága nem fogja ma sem cserbenhagyni a művészetet. Amit em- litettem, legnagyobbrészt a költségek rendelkezésre állanak és a szobrok megvalósulásának aligha lesz akadálya. A társadalmi mozgalmak ilyen előtérbe tolulása jelenti a társadalomnak élénkebb bekapcsolódását a művészekkel való kölcsönösen jelentős érintkezésbe, jelenti az általános művészi ízlés nemesedését, a közvélemény művészi öntudatának felébresztését, de jelenti a költségek nagyobb eloszlását, az érdemeknek tényleg a közösség óhajából és áldozatkészségéből való megörökítését, a legnemesebb művészi verseny kialakulását is. így mindenképpen örvendetes, különösen ha azt sem akarom elhallgatni, hogy a székesfőváros működésének ilyen irányban való kiépítése, hogy t. i. elsősorban már megindult és eredményes társadalmi mozgalmakat iparkodik céljához segíteni, nem jelenít a székesfővárosnak a közvetlen műpártolástól való teljes elzárkózását. csupán a helyzet és az idő követelményeinek alaposabb álérzését. De ennek a témakörnek legaktuálisabb, legfontosabb eseménye is toliamra kívánkozik. A magyar nemzet nagy barátjának, a magyar igazság bátor harcosának, lord Ro- thermere-nek újabb nerneslelkü adományát kell itt bejelentenem, melyről a magyar társadalom csak a napokban szerezhetett tudomást. „A magyar gyász“-t mint áztatta meg a nemes lord. a „mi lordunk“ Guilleaume francia szobrásszal, akit ebből a célból külön Budapestre küldött és ezt a szobrot, mely tetszését igen megnyerte, most Budapestnek ajándékozta, hogy — higyjünk és reménykedjünk benne — megörökítse a magyarok mélységes, testté vált gyászát azokra az időkre, amikor már nem lesz többé gyászunk. Kittel teljes hálával és szívből jövő köszönettel kell fogadnunk ezt a szobrot, melynek már a tavaszon méltó helyet fogunk keresni, hiszen igy szimbólumává válik a mi gyászunk epedve várt, régóta várt, de talán már nem sokáig várt- elmúlásának.
