Uj Budapest, 1922 (2. évfolyam, 1-41. szám)
1922-02-08 / 6. szám
Budapest, 1922 február S 6. szám 11. évfolyam UJ BUDAPEST VÁROSPOLITIKAI 71 Keresztény Községi Párt hivatalos lapja ♦ Megjelenik minden szerdán ♦ Előfizetési ára: Egész évre 440 K ♦ Felévre 220 K ♦ Negyedévre 110 K ♦ Egyes szám ára 10 K ♦ Szerkesztőség és kiadóhivatal: V., Kálmán-utca 20. ♦ Telefonszám s 63-10. ♦ Felelős szerkesztő: Dr. Doby Undor főváros nemzetgyűlési képviselői, ahelyett. Néhány nap múlva véget ér a nemzetgyűlés mandátuma és Budapest huszonkét választókerületében újra megindul a korteskedés, hogy: ki a vivát? Távolán tőlünk még a szándéka is annak, hogy a napi-politika zűrzavaraiba avatkozzunk és éppen azért még most, mikor a választás mámora és a jelszavak gőze nem részegítette meg az embereket, sine ira et studio mérlegre tesz- szük Budapest huszonkét nemzetgyűlési képviselőjét, hogy azalatt a két esztendő alatt, inig Csonkamagyarország egy hetedrészét képviselték a parlamentben, mit tettek a fővárosért. Nem a nagyhangú rikoltozásokra, melldöuge- tésre, máj dmegmutatomén-politikára gondolunk, hanem azokra a, gazdasági érdekekre, melyek mellett Budapest képviselői sikra- szállt.ak, ha ugyan sikraszálltak a parlamenti káoszban és azokra a szociális és nemzetgazdasági értékekre, amelyeket a. képviselők a magyar Constituante legviharosabb két esztendejében igyekeztek, ha ugyan igyekeztek szőkébb hazájuk és választóközönségük számára biztosítani. Megmérettek és könnyűeknek találtattak. Budapest huszonkét nemzetgyűlési képviselője külön és együtt, tisztelet a nagyon ritka és nagyon kisszámú egyéni törekvésnek, vajmi keveset tett a közjóért. Mert közjó alatt igazán nem lehet érteni a handabandázásnak, könyökharcnak és személyes perpatvarnak azt a konglomerátumát, mely oly szomorúan jellemzi a forradalmak utáni magyar parlament két esztendejét. Azt szokták mondani, hogy Budapest a nemzet irányitó fáklyája, nos, Budapest nemzetgyűlési képviselői egyáltalában nem voltak sem irányítók, sem fáklyák, hanem belefulladtak a kicsinyességnek, szüklátkörüségnek kérész-ambíciónak a nagy időket, de kis embereket szülő történelemnek malomalatti politikájába. Budapest nemzetgyűlési képviselői két esztendővel ezelőtt nem ezt a torz és törpe alkotni- nemtudást ígérték választóiknak és a választó- polgárok nem ezt a. ferde és groteszk zűrbe posványosodott sysiphusi nagyotakarást várták tőlük. Az ígéretek idején nagyhangú jelszavakat vágtak az akkor még jelöltek a választópolgárok fejéhez. ígértek mindent, ami ígérhető: szociális törekvést, a főváros érdekeinek külön és hathatós istápolását, nagy lelket, hű szivet, erős akaratot a nagy bajok és nagy veszedelmek idejére. Ám a szavak szétmálla- nak, a frázisok elpukkadnak és két esztendő múltán mi maradt az Ígéretekből? — néhány csupaszra vetkőztetett egyéni ambíció és a görcsös ragaszkodás a mandátumok további megtartásához. Soha nemzet nem csalódott nagyobbat vezéreiben, mint a forradalmak utáni időkben a magyar és soha képviselők nem vallottak nagyobb szégyent, mint azok, akik a nemzetgyűlés e két esztendejében Budapest követeiként büszkélkedhettek. Hol maradt a főváros és a kormány érdekeinek hathatós összeegyeztetése, a főváros törekvéseinek és panaszainak a kormánynál való erélyes képviselete, a főváros értékeinek a nemzetgyűlésen való megvédése, ami mind Budapest képviselőinek kötelessége lett volna? Ezek az államférfiak minderről tudni som akartak és a parlamenti viták során alig hallottunk egy-két kérő hangot, a főváros és a főváros közönségének érdekében elhangzót. A hogy közös pártba tömörültek volna és szilárdan, kitartóan képviselték volna az ország fővárosát azokban a nagy gazdasági és pénzügyi kérdésekben, melyek a nemzetgyűlésen dőltek el, az ülések idején távollétükkel tündököltek, legtöbbször és legtöbben még a városi közgyűlésekre való eljárást sem tartották szükségesnek, — annyira el voltak foglalva a parlamenti semmittevéssel. A főváros minden A jogrend szabályainak sokasága és kiilön- félesége, valamint a modern állam bonyolult közszervezete nagyon megnehezíti a polgároknak az ügyeikben való eligazodást. E helyzetet különösen a közigazgatásnak hatalmas kifejlődése idézte elő, melynek következménye, hogy a közhatalmi tevékenység az egyént mind több és több viszonyában ragadja meg, nemcsak a cselekvési szabadságát megszorítva, hanem segítve is őt szükségletei kielégítésében. Mig azonban a megszorító jogszabályok érvényesítéséről a közhatalom maga gondoskodik és szükség esetén hatásos eszközzel (büntetés) juttatja a polgár tudatára jogi helyzetét, addig az egyéni tevékenységet támogató jogszabályok hatályosnlását rendszerint ép úgy az egyéni kezdeményezésre bízza, mint a magánjogi szabályok érvényesítését. A polgárok boldogulásának feltétele tehát, hogy jogi helyzetüket minden esetben ismerjék: egyfdlől azért, hogy igényeiket úgy magánjogi viszonyaikban, mint közhatalommal szemben is hatályosan érvényesíthessék, másfelől, hogy elkerüljék azokat a hátrányokat, melyek jogkörük túllépésével őket érhetik. Annak, hogy a polgár általában, de különösen bizonyos adott esetben jogi helyzetét ismerje, akadálya már, mint említett ük, a jogrend anyagának nagy tünmge. Hozzájárul ehhez azután társadalmi elet ónk fejlődésének azon irányzata, mely az egyént foglalkozása szerint mind egyoldalúké élethivatásra szólítja. A munkamegosztás az egyén szellemi es anyagi erejét legtöbfcnyire állandóan egy meghatározott munkakörre utalja, s evvel szinte lehetetlenné válik az, hogv az emberek nagy része akár társadalmi szükségletei és kötelességei kellő ismeretét, akár az állam és a községi hatalom által szabályozott közrend szabályainak tudását megszerezze. A törvény, amely szabályozza az állampolgároknak egymáshoz, az államhoz és a községhez való viszonyait, jogokat ad és kötelességeket ir elő. A jogok érvényesítését, valamint a kötelességek teljesítését legtöbbnyire bizonyos alakiságokhoz köti, melyek elmulasztása a jogok elvesztését, illetve a kötelességek megsértését vonja maga után. A közigazgatás rendjének, a törvényeknek nem ismerése tehát súlyos joghátrányokkal jár, annál is inkább, mivel az állam a törvények nem tudását mentségül el nem fogadja. Különösen nehéz a helyzet a közigazgatási jognak a mezején, melyet az ügyvédi gyakorlat eddig kevésbbé művelt. Mind e körülmények oda hatottak, hogy a szegény népesség igényeinek szolgálatát felölelő helyes községi szociálpolitika ma már oly intézményeket kíván, melyek a közhatalom tekintélyével és megbízhatóságával juttatják a szegény névosztályt ingyen és lehetőleg gyorsan szakszerű és alapos tanácsokhoz. Ily, tanácsokat, osztó leginkább községi intézetek, melyek rövidebben kifejezve néphivatalok, áldásosán működnek már Szent István birodalmában, de különösen Németország s^k városában, s számuk itt évről-évre szaporodik, annak ellenére, hogy legtöbbször ugyanazon városban a munkásszervezetek, felekezeti alapon szervezett egyesületek és jótékonysági intézetek szintén fejtenek ki ily irányú tevékenységet. Ha. a kultúra magasabb fokán álló országokban a felvilágosító hivatalokat mindinkább a hatóságok feladatának tekintik, fokozottabb kérelme, a községi párt minden határozata, mely ennek, vagy annak a fontos ügynek támogatására a főváros nemzetgyűlési képviselőit szóllitotta fel, pusztába kiáltott szó volt csupán. A. képviselők nem értek rá, a bírálatra hivatott ellenzéki nemzetatyák pedig meddő sérelmi politikával és nyepozvolimos személyeskedéssel fecsérelték az időt, alkotó munka helyett. mértékben látnok szükségesnek különösen fővárosunkban számtalan ily intézmény létesítését, hol a lakosság nagyobb részének műveltségi foka a németországi városi lakosság intellektuális szintjénél alacsonyabb. De ezenkívül még e feladat jelentőségét emeli nálunk az a körülmény is, hogy a fővárosban, sajnos, a „Jogvédő egyesület vagyontalanok részére“ cimü intézményen és a fővárosi népjóléti központon kivtil — társadalmi tevékenységgel e téren sem találkozunk, ami nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy a, szervezett önsegély és jótékony irányzatú közérdekű működés nagy fontosságának tudata az ingyenes tanácsosztásokat illetőleg sem vert még a társadalomban annyira gyökeret, hogy a közhatalom vezető szerepétől el lehetne tekinteni. Ezek mellett figyelembe kell vennünk még azt, hogy a fővárosban központosított, illetve fejlődő ipar és kereskedelem követelte dolgozó népesség legnagyobb részben az ország különböző vidékeiről és közigazgatási területeiről vándorolt be, kiknek ügyeiben egyrészt az illetőségi község hatóságai vannak hivatva bizonyos közfunkciót hivatalból vagy kérelemre ellátni, másrészt még az egyes községi illetőség szerint köteles kötelmeit meghatározott helyen és hatóságnál teljesíteni. Tudjuk, hogy még a népesség életviszonyait legközelebb érintő szociális törvényhozási alkotásaink és rendeleteink, igy pl. az ipari viszályok elintézése, a betegség és baleset esetére való biztosítás rendje, az egyesületi és gyülekezési jog, az iparfelügyelet, a cselédügy, az illetőségi, a honossági, a katonai, szegénységi és segélyezési ügyekben is, mily nagy az érdekeltek tájékozatlansága. De meg csak a lakás, illetve a lakbérleti viszonyokból is mily számos ellentétek keletkeznek ma és legtöbb esetben a szegény lakosság — tán indokolatlan — elégiiletlenségével nyernek elintézést. Mily nagy a mi népességünk járatlansága a családjog, gyámsági jog, örökösödési jog, az adóügy, illeték stb. terén, ezt talán itt vázolni is fölösleges, hisz e tény elsőrendű oka annak, hogy a hatóságok az ily természetű ügyekkel — éppen a társadalmi jogsegély hiányában — úgyszólván tulhalmozottak. Minél több ismeretet viszünk a közigazgatási jogszolgáltatás elé, annál könnyebb és intenzivebb lesz annak munkája, annál hathatósabban mozdíthatja elő alapos tevékenységgel a közérdeket. E kétségkívül bekövetkezendő eredmény pedig bizonyára bőven kamatoztatja azt az összeget, azt a fáradságot, amit az intézmény fentartására fordítunk. Kérdés már most, mily irányelvek figyelembe vételével szerveztessék a községi intézmény, hogy' egyrészt az egész lakosság bizalmát megnyerje, másrészt a tőle kapott felvilágosítások pártatlanok, alaposak és helyesek legyenek? Erre vonatkozólag általános követelmény: 1. A társadalmi egyenjogúság alapjának biztosítása az intézmény létesítésében és gyakorlati működésében. 2. Hozzávetőleges megállapítása annak, kik vehessék az intézményt igénybe. 3. Eldöntése annak a kérdésnek, vájjon a tanácsok teljesen díjtalanul adassanak-e, vagy pedig bizonyos csekélye díjfizetés mellett. 4. A tanácsokat osztó egyének helyes kiválasztása. Jóéjszakát, urak! iiii^hiiimii iw i^i»iii^^iii. QU»»—1 Nyilvános tanácsadás irta: SZALAV SÁNDOR dr., kerületi elüijáró
