Rákos Vidéke, 1935 (35. évfolyam, 1-51. szám)
1935-01-27 / 4. szám
XXXV. évfolyam. Üá&üsszentmihály, 1935. január 27 vasárnap, 4 szám. RÁKOS VIDÉKÉ TaRSA® ALMS, 8&4}%K'&A£@ATA&£ ÉS H;d3E©A£líAíiÁ®i jÖÍSTMLAF. rAK08SKENTMIIIAL¥ NAGYK<l$SÉe ÉS SZÁMOS Ei*»YESOlET HIVATAL«» LAPJA» Szerkesztőség és kiadóhivatal: Rákosszentmihály, Szentkorona-utca 103. TELEFON: Rákosszentmihály 31. Megjelenik minden vasárnap. Felelős szerkesztő: BALÁZSOVICH ZOLTÁxM. Előfizetési ár: Egész évre 10 pengd Fél évre 5 pengő. Negyedévre 2 P 50 fill. Egyes szám ára 24 fillér. Postatakarékpénztári csekkszámla: 647. sz Kaszinói emlékek. No persze, most azt méltóztatnak gondolni, hogy okvetlenül a rákosszentmihályi kaszinóról lesz szó. Készséggel elismerem ugyan, hogy Szentmihály a világ közepe, — (Szentmihály közepe pedig a Nagykaszinó), — most az egyszer azonban a rostoki-i kaszinóról szeretnék beszélni. De mivelhogy nem akarok hűtlenség vádjába esni, engedjék meg, hogy kiinduló pontul, sőt visszatérő pont gyanánt is a szentmihálvi kaszinót vegyem igénybe. Olvastam a Rákos Vidékében, hogy a Krédó zongoráját megvételre felajánlják a Nagykaszinónak. Nem tudom, meg fogják-e venni? Nem ismerem a Krédó zongoráját, a kaszinóét azonban, — sajnos -— ismerem. Vagy hat évvel ezelőtt ismerkedtem meg vele, s már akkor is végelgyengülésben szenvedett szegény. Most már legfeljebb arra alkalmas, hogy a tetején táncoljon az ember. Hej! milyen más volt a mi rostoki-i zongoránk! Rostoki nem tévesztendő össze Rostock-kal, a mecklenburgi kikötővárossal. A térkép szerint kis orosz falu volt valamikor ez a Rostoki, de amikor a mi ezre- dünk ott vetette meg a lábát, már nem volt meg a falgból egyetlen deszkaszál sem. Ám kaszinója mégis volt! A zászlóalj-kaszinót magyar bakák épitették, jobban mondva ásták a föld alá. Gránátbiztos, szép, tágas helyiség volt, minden harctéri kényelemmel felszerelve. S a kaszinó egyik sarkában, pár száz lépésnyire a muszka fronttól, valóságos, kitűnő modern mechani- káju, pompás zongora ékeskedett. Hogy ez a zongora honnan került oda, azt csak a jó Isten tudta, meg a mi drága, betyár bakáink. A különben igen szigorú zászlóalj parancsnok jobbnak látta nem firtatni a zongora eredetét, inkább egyszerűen, rövid utón átvette a kaszinó leltárába. A zongora körül aztán egészen rendes kis zenekar alakult ki. Primási minőségben én voltam a feje a »bandának«, amely egy tréfás napiparancsban »Gruppe Kárpáthy« néven szerepelt. Ilyen zenekarom se volt még életemben. A klarinétosom a századparancsnok kapitány volt. Mellette ült a kontrás: feketeképü, falusi cigánygyerek, egyébként az én tisztiszolgám. A zongorát az ezredorvos kezelte, a nagybőgőt pedig a hires Szalóka húzta. (Nem a bőgőjéről volt hires, hanem arról, hogy civilben ő volt hét vármegye leghirhedtebb vadorzója.) Hát bizony, ilyen összeállitásban nem igen léphettünk volna fel a »Hinterland« valamelyik hangversenytermében. De a rostoki-i kaszinó naponta elhalmozott minket elismerésével. Egyébként is »nagy élet« folyt a kaszinóban. Kártyacsaták dúltak, sakkbajnokságok kerültek eldöntésre, sőt még kabaré-előadást is rögtönöztünk. Könyvtára is volt a kaszinónak. Történt egyszer, hogy egy láda könyv érkezett a kaszinó számára. A könyvek legnagyobb része még felvágatlan állapotban volt. Lakatos Anti, az én kontrásom, azt a parancsot kapta, hogy vágja fel ezeket a könyveket. Az irni- olvasni nem tudó cigánygyerek igen elcsodálkozott a különös kivánságon. De hát a parancs, az parancs. Anti nekilátott a nagy munkának és az összes könyvet felvágta szépen — kockára, mint a pipadohányt. Kapott is érte olyan csattanó dicséretet a kaszinó elnökétől, hogy tán még ma is emlegeti, — ha ugyan él még. Volt közöttünk egy fiatal hadnagy, aki szobrásznak készült, és kinn a fronton is igen jól sikerült szobrokat gyúrt a wolhiniai sárból. Ezt az ifjú művészt megbizta a kaszinó elnöke, a felejthetetlen emlékű Issekutz őrnagy, hogy készítse el a kaszinó számára a Ferenc József mellszobrát. A hadnagy nagy ambícióval fogott munkájához. Modellje, mintája nem volt. De képekről jól ismerte a király arcát, s bizott magában, hogy emlékezet után is meg tudja mintázni. A szobor ott készült a kaszinóban. Valahányszor félben kellett hagyni a munkát, a művész sátorlappal mindig gondosan letakarta a készülő remekművet. De valahányszor újra kitakarta a szobrot, megdöbbenéssel látta, hogy valaki állandóan belekontárkodik a művészi munkába. Különösen a király bajusza öltött napról-napra más formát. Végre is jelentést kellett tenni a különös ügyről a kaszinó elnökének, s ekkor kiderült, hogy maga Issekutz őrnagy volt az, aki a Ferenc József bajuszát titokban fésülgette. — Tudod, öcsém, — mondta az őrnagy, — én csak segíteni akartam neked. Én többször találkoztam személyesen is őfelségével, s nagyon jól megjegyeztem magamnak, hogyan viseli a bajuszát. Végül is kettesben készítették el a szobrot. Igaz ugyan, hogy Issekutz őrnagy csak a bajuszt vállalta, de az legalább fényesen sikerült. . . . Amikor javában folyt a »szezon« a rostoki-i kaszinóban, egyszerre csak megdördültek az oroszok ágyúi. De nem úgy, mint máskor, szórványosan, kedélyes incselkedéssel, hanem szakadatlanul, megveszekedett tempóban, szünet nélküli dörgéssel. Olyan huszonnégy órás pergőtűz kerekedett belőle, hogy a rostoki-i erdő hatalmas fáiból egyetlen egy sem maradt épségben. A rostoki-i pergőtűz történetét más alkalommal már valahol megírtam. Akkor megálltuk ugyan a helyünket az orosz támadással szemben, de pár nap múlva mégis kénytelenek voltunk visszavonulni. A rostoki-i kaszinót fájó szívvel feloszlattuk. Megmentettük, ami menthető volt, de bizony a zongorát nem cipelhettük magunkkal, amikor sarkunkban volt a muszka és nyolcvan kilométerig meg sem álltunk, amig egy régi állásunkat el nem értük.
