Rákos Vidéke, 1935 (35. évfolyam, 1-51. szám)

1935-06-02 / 22. szám

XXXV. évfolyam.

Rákosszentmihály, 1935. junius 2 vasárnap,

22 szám.

RÁKOS VIDÉKE

TaRSAUALIKÍ, KÖZI6AZGATÁSI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP,

Rákosszentmihály nagyközség és számos egyesület hivatalos lapja.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Rákosszentmihály.

Szentkorona-utca 103.

TELEFON: Rákosszentmihály 31.

Megjelenik minden vasárnap.

Felelős szerkesztő:

BALÁZS0V1CH ZOLTÁN.

Előfizetési ár: Egész évre 10 pengő Fél évre 5 pengő. Negyedévre 2 P 50 fill. Egyes szám ára 24 fillér. Postatakarékpénztári csekkszámla: 647. sz

Jó magyarság.

Levelet kaptunk a Magyar tudományos akadémiától. A lapnak szóló értesítés volt benne és két okos, régen nélkülözött, hasznos füzet. A közlésre szánt értesítés szövege a következő:

A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvművelő Bizottsága az 1932-ben megindított nyelvvédő mozgalom terjesztése és megerősítése végett »Nyelvművelő Füzetek« címen közérdekű és könnyen hozzáférhető tanulmánysorozat kiadását határozta el. A sorozatnak most jelent meg az első két száma.

Szinnyei József: »Jó magyarságba az első szám. A magyar nyelvtudomány nagy teszteletben álló vezérének pompásan megirt összefoglalása sorra veszi a leginkább elterjedt nyelvi hibákat — mindenütt rámutatva a helyes használatra és a jó magyarság követelményeire.

Zolnai Gyulának »Van-e szükség nyelvművelésünk irányítására?« cimü tüzetes tanulmánya a sorozat második száma. A kiváló szerző a példák nagy tömegével bizonyítja, hogy a bántó idegenszerűségek terjeszkedése és az idegen szók kedvelése aggasztóan veszélyezteti nyelvünk egészséges fejlődését, s ezért szükség van a nyelvvédelem minél sürgősebb megszervezésére.

Hogy a közérdekű füzeteket mindenki megszerezhesse, az Akadémia az első szám árát 10, a másodikét 20 fillérben állapította meg.

Mi ezt a hírrovatba tartozó, valóban közhasznú közleményt, ime, a lap élén jelentetjük meg. Az okát mindenki tudja, aki a Rákos Vidéke harmincöt éves pályafutását csak valamennyire is figyelemmel kisérte. A mi lapunknak ugyanis egyik sarkalatos programja, hogy a közönség kezébe tiszta magyarsággal irt újságot adjon és évtizedek óta elkeseredett harcot folytat a magyartalanságok ellen. A mi hasábjainkon nem találhatott soha, senki magyartalanságot, még idegen szót is csak nagyon elvétve. A szerkesztő idejének nagy részét az a keserves munka foglalja le, hogy a kéziratokból, levelekből a magyartalanságokat kiirtsa és a nagyképü idegen szavakat megfelelő magyar kifejezésekkel helyettesítse. Nem merném mondani, hogy ez a hosszú, következetes munka teljesen eredménytelen maradt volna, de korántsem közelitette meg azt a hatást, amelyre törekedett. A magyarázata ennek az a szomorú körülmény, hogy maguk az iskolák és a hatóságok sem törődnek olyan gondosan a helyes magyarsággal, mint ahogy az kötelességük volna és igy a közönség, első sorban pedig a fiatalság előtt nem lebeg kényszerítő példa és az újabb nemzedékek mindjobban elvesztik a helyes nyelvérzéküket. Amikor tanítóktól, tanároktól hallhatjuk, hogy »lekéstem a vonatot«, hogy a »Vén gazembernél« voltam a színházban, amikor évek hosszú sora óta annyit nem tudtunk elérni, hogy a népművelés érdekében alakított bizottság

magát ne »népmüvelési«-nek nevezze és minden hivatalos iraton ez a rut magyartalanság disztelenkedik, akár csak az »adóösszeirási« ivén és amikor a hivatalos hirdetéseket valósággal le kell fordítani helyes magyar nyelvre, hogy ne legyen gyötrelem az olvasásuk, s a mikor ezerszer kijavítjuk, hogy a gyűlést vagy előadást nem »8 órai kezdettel«, hanem 8 órakor tartják és az ezeregyedik meghívó mégis igy jelzi a »zászlószen- telési« ünnepély kezdetét, akkor valóban nem lehetünk elégedettek az elért eredménnyel. Annál nagyobb öröm számunkra, hogy a legfelsőbb magyar tudományos intézmény, az akadémia is megsokalta immár a nyelvünkben tapasztalható pusztulást és a maga tekintélyével, súlyával irtóháborut indít a nyelvrontó idegenszerűségek ellen és igazán célszerű, hasznos és olcsó kiadványaiban útmutatást ad a nagyközönség számára. Ez az útmutatás annál inkább szükséges, mert már ott tartunk, hogy nem egyszer tanáremberekkel kellett vitába szállnunk, amikor a közkeletű magyartalanságot védelmükbe vették és azt állították, hogy »manapság már igy helyes.«

Valósággal boldog vagyok, hogy az akadémia füzeteiben mindazoknak az állításoknak hiteles megerősítését találom, amiket évek hosszú sora óta úgy cikkeimben vitattam, mint népművelő előadásaim keretében hirdettem. Ez a jóleső elégtétel gazdag jutalma makacs és hosszú küzdelmeimnek.

Talán nem követek el szerénytelenséget azzal sem, ha felidézem az emlékét a Rákos Vidéke egyik régi fel- jajdulásának, amely Rákosi Jenőhöz címzett nyílt levélben kért a nagy Írótól segítséget az elburjánzott pestieskedések és magyartalanságok ellen. Arra kértem akkor a magyar újságírók vezérét, hogy tekintélyének erejével gátolja meg, hogy a budapesti sajtó egy része a nyelvrontó mételyt terjessze. Rákosi Jenő, akkor még a Budapesti Hírlapban, kéthasábos cikkben válaszolt a Rákos Vidéke feljajdulására, — de a fertőzés csak tovább terjedt és tovább végezte romboló munkáját.

Most az orvoslást a legjobb helyen indították meg. Az akadémia hivatott csakugyan elsősorban a cselekvésre és az akadémia talán most már a népies, hozzáférhető és a közönség számára is megérthető kiadvá- ványaival eredményt is fog elérni. Egyet kellene csak még megcselekedni: rábírni a kormányt, az illetékes minisztériumokt, hogy a tanügyi és hivatalos testületek tagjait ezeknek a tanításoknak a meghallgatására és követésére szigorúan utasítják. Ha a vallás- és köz- oktatásügyi miniszter ellenőrző közegei a tantestületeket ezen a téren figyelemmel kisérik és hibákat kellő eréllyel ostorozzák, akkor más lesz a kezük alól kikerülő ifjúság nyelvérzéke és kevésbbé fog majd rajtuk az angyalföldi és zugkávéházbeli nyelv fertőző hatása. A belügyminiszter pedig vonassa felelősségre a hivatalokat, amelyek nem akarnak lemondani a hivatalos nyelv embergyötrő használatáról. Hivatalos támogatás