Rákos Vidéke, 1928 (28. évfolyam, 1-53. szám)
1928-12-23 / 52. szám
8. oldal. RÁKOS VIDÉKE 52. szám.-**4^ 0 S A H N 0 Régi karácsonyi történet. Irta: Balázsovich Zoltánná. Anno 1862. Bizony erősen nagy, kemény tél szakadt a szegény, jó soproniak nyakába. Pár hét óta ugyancsak megcsappant az utca forgalma. Épen az merészkedett ki bundában, sapkában, jó meleg kéz tyűbe bujtatott kézzel, akinek elkerülhetetlen szüksége volt reá. Az ablakokból még igy is megbámulták és szánakoztak a merész vállalkozón, tanakodva rajta, vájjon mi keresni valója lehet szegénynek a cudar nagy hidegben? Hanem aztán az időjárás szeszélyessége, vagy a jó égiek kegyelme meghozta az enyhületet és karácsony előtt néhány nappal csodálatosan felengedett a hideg. Most már utcára csalogató, enyhe lett a levegő, óriási hópillék sürü garmadában estek. Lett is erre mozgalom. Az utcákon jövés-menés, megnyíltak az ablakok. Seprés-porolás mindenfelé. Megkezdődött a készülődés a karácsonyi ünnepekre, mint ahogy az már igy szokott lenni. De talán az egész városban sehol sem folyt a munka olyan alaposan és vidáman, mint özvegy Walter Frigyesné asszonynál. A városka hegynek kanyarodó egyik utcájában, a magas-lépcsős, picinyke Walter házban mindent felforgattak. Nem volt olyan helyecske, ahova a seprő el nein hatolt volna. Ragyogott is ott minden. A frissen meszelt hófehér falak, a gyönyörűen mosott-vasalt patyolat mull-függönyök, az óriási tüll-máslik, a tükör és a nagyobb képek felett. Teréz asszony megelégedéssel gyönyörködött bennük, de — én Istenem —• mit meg nem tett volna a Fránci kedvéért, aki Bécsben lakik és már kezdik ismerni a zenészkörök, mint jeles hegedűművészt. Az édes apja is jó orgonista volt, de Fránci mégis több. Belőle világhírű művész lesz. így beszélte Teréz asszony egyetlen hallgatójának, Kati szolgálónak. Tudott is az mindent, hiszen napok óta egyébről sem folyt más beszéd, csak erről. Fráncit, egyetlen fiát, már öt éve nem látta a nagyasszony és most azt irta, hogy hazajön az ünnepekre. Már ma este itt is lesz; megérkezik a nyolc órai delizsánccal... Jöhet is, mert ők már elkészültek mindennel, csak még a lépcsőt kell le- surolni, aztán szépen bevonni az akkor divatos fehérfölddel, miként a szobákban a pádimentumot is mind bevonták. Hét óra. Nyolckor érkezik meg a bécsi deli- zsánc. Teréz asszonynak nagyot dobbant a szive. Izgatottan jött-ment, itt is, ott is igazított még valamit. Ide egy nippet tett, amoda, a kis asztalra könyvet, a Fránci szobájába régi, selyem, hímzett diványpárnát, ide szalagcsokrot, amoda széket helyezett. Az ebédlőasztal görnyedt a sok, pompás ételtől. Étvágygerjesztőn terjengett a frissen sült, finom kuglóf illata, s összevegyült az ablakban nyílott három tő rezeda illatával. A nagyasszony elégedetten nézett körül. Könnyű lépések nesze hallatszott a frissen súrolt lépcsőn. Halk kopogás, s a nagyasszony előtt ott állott — Pólika. Illatos, kék jácint a kis kosarában. — Drága Pólikám, édes kis lányom! Ölelte magához a kis lányt Teréz asszony. Mit hoztál? — Két cserép jácint, magam neveltem. A Franci szobájába hoztam. Barackvirágszinü arca egy árnyalattal még pirosabb lett, amint Teréz néninek nyújtotta a virágokat. — Nem, nem, kisleányom. Csak tedd magad a szobájába. Gyere, nézd meg, milyen szépen elrendeztem. Felkapott egy karos gyertyatartót és letette a Franci szobájának asztalára. A jácintokat is odahelyezték az asztal közepére. Pólika bámuló szemmel nézett körül, s felsóhajtott. — Istenem, milyen szép! A kékatlasz-paplanos, csipkefüggönyös, patyolat ágy meg volt vetve. Felette a Walter papa élet- nagyságú arcképe, hatalmas kék tüll másíival. A fali tükör előtt kis asztal, kétfelől ezüst gyertyatartó, ibolyaillatu, kékszinü viaszgyertyával. A tükrön is kék másli. A padlón rongyból szőtt szőnyeg, amelyet nagy gonddal készítettek, mert csak kék és fehér csikókból állott. — Látod, lányom, ez a kék atlasz paplan még az édes anyám menyasszonyi ruhájából készült. Stafirungba kaptam tőle. A két néném is ilyet kapott, amikor férjhez ment. Mert, tudod lelkem, akkor bő ruhákat viseltek. Három paplan is kitelt belőle. — De, gyere csak, nézd meg az ebédlő asztalt is, meg a karácsonyfát is. Ott állott külön kis asztalkán, a csinos karácsonyfa. A nagyasszony levett róla egy kis aranyláncot, kereszttel, s a Pólika nyakába akasztotta. — Nézd gyermekem, én is gondoltam reád. Fogadd szívesen, mint ahogy én adom. Ekkor felhangzott a postakocsi kürtje. Még künn, a város határán szólhatott csak, de azért nagyot dobbant a Teréz mama szive. Kiszólt a konyhába: — Kati, fiam, készülj, hamar menj a postára. Kérdezd meg ott, hogy melyik Walter Franci ur, vedd el szépen a táskáját és hozd haza. De ne késv setek, gyertek mentői elébbl Most már a városba ért a kocsi, hosszan, elnyújtva zengett a kürt, jelezve, hogy szerencsésen beérkezett a városba. Póli idegesen felugrott. — Most már én is elmegyek, édes néni. — Ugyan már, hogy gondolsz ilyet! Fránci örülni fog, ha itt talál. Persze, nem fog rádismemi, mert akkor még gyermek voltál... Hallották, hogy nyílik az utcaajtó. Aztán lépések hangzottak. A nagyasszony szivére szorította a kezét, Pólika meg összekulcsolta. Kati nyitott be az ajtón. — A fiatal ur nem jött meg. Müller Stefi tanácsos ur azt izeni, hogy együtt akartak az ifjú úrral jönni, de valami akadály jött közbe. Tisztelted a nagyasszonyt és Franci ur ezt a kis pakkot küldte. A nagyasszony a csomagot letette az asztalra, aztán kínos, halk zokogással, erőtlenül odarogyott a nagy karosszékbe ... * Franci szépen elkészült ott fent Bécsben az utazásra. Tanítványaitól elbúcsúzott, a Teréz mamának szánt szép, meleg, lilaszinü hárász vállkendőt megvette, sárgabőr kézitáskáját bepakolta, a fiókokat bezárta. A féltve őrzött, régi, szép hegedűjét gyöngéden a tokjába helyezte, szépen összeszijjazta. Ezt semmi kincsért sem tudta volna magányosan otthagyni. A barátját, kenyéradóját, mindenét. Jó meleg prémes kabátját összehúzta a nyakán, s nekivágott a hideg, fagyos szélnek. A lába alatt csikorgó hóval nem törődve, gyors lépéssel haladt egy
