Rákos Vidéke, 1920 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1920-04-11 / 15. szám
XX. évfolyam. Rákosszentmihály, 1920. vasárnap, április 11. 15. szám RÁKOS VIDÉKE TÁRSADALMI, KÖZIGAZGATÁSI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. RÁKOSSZENTMIHÁLY NAGYKÖZSÉG HIVATALOS LAPJA. SZÁMOS RÁKOSSZENTMIHÁLYI ÉS RÁKOSVIDÉKI EGYESÜLET ÉS TESTÜLET HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: i R áko 8*«en tm ihály, Szentkorovta-utca 87. Megjelenik minden vasárnap. Felelős szerkesztő': BALÄZSOVICH ZOLTÁN. Előfizetési ár: Egész évre 48.— K. Fél évre: . . 24.— „ Negyedévre: 12.— „ Egyes szám ára 1 korona. Hirdetéseket felvesz a kiadóhivatal. T\ fiók-háboru. Kedves szerkesztő ur t Nem tudom, hogy valóban megtörtént-e, vagy álmodtam, de híven látom magam előtt most is, ami történt. Szép fákkal borított hegyen másztam fölfelé, amikor a tetőre érve, egy óriási alakot láttam a földön guggolni. Nagy lábait maga alá húzta és feje fáradtan konyult le. Testét vértezet borította, sisakja a földön hevert, kétélű kardja pedig sok helyen csorba volt. Szánalmas alak volt szegény. Mars, a hadak istene, pihengetett a nagy munka után. Kisvártatva fölemelkedett és igy sóhajtott fel: .Oh, ez az átkozott háború, magam is elfáradtam bele, pán- czélom sok helyen horpadt és Hades még mindig nem készített újat. Egyidőre tehát elég volt a gyilkolásból. Stílust kell változtatnom, mert békében nem élhetek, hiszen nem ez a kenyerem.“ Nehézkesen fölkelt és szétnézett. Ellenzőt formált a tenyeréből és csakhamar megakadt a szeme — Rákosszentinihályon. Könnyen feltűnhetett neki ez a gyönyörű pusztaság, mert hiszen a fák nem zárták el immár a kilátást. A községben akkor véletlenül nyugalom volt, A Hadak Istene megelégedetten dörmögte ; „Hogy ne legye* jó ideig békességetek, harcot telepitek közétek.“ Gyorsfutárait iziben szétszalasztotta és mire a nap hétszer nyugodott, 7 harezos állt a község piaczán. Ö pedig elővette rozoga távcsövét. Lett már egy pár hétre mulatsága. Megindult azulán a tülekedés minden eszközzel, agitácziós beszédekkel, falragaszokkal, rábeszéléssel és főleg gyalázkodó „röpczédulákkal“. Szegény polgárságunk pedig meggyötörve és elszédülve állt a kortesháboru közepette, mint valami izgalmas czirkuszi birkózó verseny nézőterén. A miniatűr háború újra egymással szembe fordította nézőközönségét, a polgárságot is, mely pedig már kezdett belefáradni az armigy is bőséges marakodásba. — Melyiket szeressem, melyiket veszejtsem? Istenem, világosítsd meg az én gyenge elmémet, mert a viaskodók mindegyike kisüti rendre a másikról, hogy gazemberi Kire bízzam vájjon képem viseletét, hiszen Ígéretekben olyan bőkezű valamennyi. Ki mellé* húzzam a keresztet, hiszen még a szavazás előestéjén is a kezembe nyomnak egy ezédulát, „Polgár, vigyázz, X. Y. tavaly lovat lopott I“ . . . A nagy mérkőzés mindazonáltal megtörtént, vér nem folyt — és öt a hét közül dicsőségesen leterült. Hála istennek, — sóhajt fel a meggyötört honpolgár most már^csak kettő van bátra. Csülökre legények! Mire e sorok napvilágot látnak, már csak egy lesz. Az sem jelölt, hanem képviselő. Véget ér tehát Mars isten kedvtelése és végre nem kelünk fel azzal a kinos tudattal, hogy ma is szavazni kell menni. Már éppen elég volt! De bárki is legyen az, aki a vértélen harczból győztesen kikerülve, kerületünk mandátumát elnyeri, az a fő, hogy a kerület minden lakosát méltóképpen képviselje. Az a kívánságom, hogy amilyen csúnya, visszataszító volt a végevárhatatlan kortesküzdelem/ mely mai divat szerint Ízléstelenségét csak kíméletlenségében múlta felül, olyan csendes, őszinte és nyugalmas legyen utána a béke ideje és fakadjon belőle áldás az egész meggyötört kerületre és szegény szenvedő hazánkra. Bárki legyen, ki e súlyos pályabért annyi viszontagság után elnyeri, legyen igaz ember uj méltóságában, hasznos munkása a haza ügyének és őszinte, hü jóakarója a kerület polgárságának. Ezzel az őszinte óhajtással maradtam a szerkesztő urnák igaz hive Figyelő Gábor. Elégia. Elmondhatjuk szomorú bizonyossággal, hogy közlekedésünk, amely sohasem volt valami rózsás, most a lassú végvonaglásnak abban a stádiumában van, hogy nem csodálkoznánk, ha egy szép napon agyongyötört tragacsaink szépen elfeküdnének a sinek mentén, mint-a konflis lovak és felfelé meresztenék négy kereküket, az égből — mint utolsó reménytartalékból — várván a megváltó föltámadást. Ma Szentmihályon lakni gyötrelem. Orgiákat ül itt minden baj. Állandóan gyötör a túlzsúfoltság, a késés, a járatok kimaradása és ezenfelül az emberek gorombasága. A kocsik a Fehér-uttól a sorompóig 10—20 szoros túlterheltséggel úgy rohannak lefelé a lejtős pályán, mintha vezetőjük fülébe tüzes taplót dugtak voína. Az egész alkotmány recseg-ropog és a meglazult síneken ide-oda dobáiódzik. Valóságos Isten csodája, hogy nem történt itt eddig nagy szerencsétlenség. Előzzük meg ezt a valószínűséget! Felhívjuk a Hév. igazgatóság figyelmét erre az Őrült iramra, ami talán helyénvaló akkor, ha a kocsi nor_ Lap unk mai száma Ä aidal.
