Rákos Vidéke, 1916 (16. évfolyam, 1-53. szám)
1916-03-12 / 11. szám
XVI. évfolyam. * Rákosszentmihály, 1916. vasárnap, márczius 12. ti. szám. RÁKOS VIDÉKE TÁRSADALMI, KÖZIGAZGATÁSI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. RÁKOSSZENTMIHÁLY NAGYKÖZSÉG HIVATALOS LAPJA. SZÁMOS RÁKOSSZENTMIHÁLYI ÉS RÁKOSVIDÉKI EGYESÜLET ÉS TESTÜLET HIVATALOS LAPJA, Szerkesztőség és kiadóhivatal : Rákosszentmihály, Szentkorona-utcza 37. MEGIELENIK MINDEN VASÁRNAP Felelős szerkesztő: BALÁZSOVICH ZOLTÁN. Előfizetési ár: Egész évre . . . 10.— ko*. Fél évre . . . 5.— , Negyed évre . . . 8.50 . EGYES SZÁM ARA 24 FILLÉR. Hirdetéseket felvesz a kiadóhivatal Egy egyhasábos petit sor ára 20 fillér. Kurt Hans — és a kutyapeczér E hét végén egy szerény, de végtelenül bájos napihir járta be a lapokat és vonta magára a finomabb érzékű olvasók figyelmét. Szólt pedig a történet Kurt Hansról, vagy Hans Kiírtról, (vájjon ki tudja, a derék német vitéznek melyik a vezeték-, s melyik a keresztneve ?) és a nagyváradi kutyapeczérről, vagy, ha jobban tetszik, sintérről, akit hivatalos méltóságában gyepmesternek titulálnak a hatósági iratok és rendeletek. Kurt Hansot a háború forgataga bajor hazájából Biharország székvárosába sodorta, ahol az utczán ődöng- vén, még sohasenr látott furcsa jelenetnek lett a tanúja. Nagyvárad utczáján egy szurtos siheder mennykő-nagy hurkos dróttal elcsípett egy hatalmas, szép kutyát és kegyetlenül vonszolni kezdette. Az eb, szegény, vonyi- tott, lármázott és védekezett, ahogy csak telt tőle, az ember meg annál erőszakosabban igyekezett rajta, hogy megtartsa birtokában. A jó Kurtnak se kellett több. Itt gonosz kéz bántalmaz egy szegény állatot, gondolá s nekiesett a kutya- peczérnek, kiragadván kezéből a hurkot, kiszabadította a kutyát s ráadásul ? lármázó, tiltakozó sintérlegényt alaposan elagyabugyálta. Mi sem természetesebb, minthogy a „hatósági személy“ bántalmazása és a „hivatalos“ eljárás meghiúsítása miatt felelősségre vonták a katonát, aki azzal védekezett, hogy állatkínzást tapasztalt, az emberséges érzése parancsolta, hogy közbelépjen és fogalma sem volt róla, hogy a kutya gyötrése nálunk hivatalos utón és hatósági rendeletre történik. A jószivü bajor legénynek nem esett bántódása jószándéku cselekedete miatt. A történetkén pedig el- mulatgatnak az emberek, talán valamelyik kabaré dalszerző hamarosan fel is használja a kínálkozó témát, a peczérek pedig tovább fogdossák a gyalázatos dróthurkokkal a kutyákat, amelyek a szabályszerű szájkosár vagy ebvédőjegy nélkül merészkednek az utczán megjelenni, nem hordozván magukkal ércz-bizonyságát ama körülménynek, hogy adófizető kötelezettségüknek pontosan eleget tevének . . . Ennyi a történet, de kissé elgondolkozni rajta érdemes. ügy látszik Németországban nem ismerik a sintért, legalább is abban a barbár formájában, ahogy minálunk szerepel, nincs meg ott. Berlinben például nincs szájkosár, ezt jól tudjuk, holott ott sem óhajtanak az emberek ebdüh következtében elpusztulni. Külföldön védik és becsülik a hasznos állatot, a kutya pedig az ember hűséges társa, barátja, éber házőrzője, melyet nemes tulajdonságaiért szeretettel gondoz és védelmez mindenki. Bécs telve kutyával. Az úri hölgyek kényes ölebétől a kézi kocsikat teherrel vontató borjunyi ebekig minden változatban látjuk a kutyát, pedig a köz rend és a közegészségügy szolgálata aligha áll alacsoj nyabb színvonalon ott és a nagy német és nyugati I városokban, mint minálunk. Itt Magyarországon, különösen az újabb időkben valósággal üldözik az ebeket és ebben a hatóságok szinte vandál gyűlölettel járnak elől. A méregdrága ebadó, a szájkosár nyűge, a sok mindenféle rendszabály és a minden ok nélkül időnként elmaradhatatlan következetességgel elrendelt ebzárlatok megutáltatják és megkeserítik az ebtartást, amely nálunk csak nagy uraknak való terhes luxussá vált. Az ebek üldözésében Budapesté a vezérszerep, de a vidék szintén hűséges követője ennek a rendszernek. Szilágy vármegyében például egy egy falusi paraszt- gazdára húsz korona kutyaadót vetnek ki évenként egy- egy kutya után Ott, ahol a kutya igazi házőrző tisztet tölt be! Az urak pedig üldözik a kutyákat, mert a vadorzók segítőjének tartják és szinte virtus, hogy mennél több szabadban csatangoló kutyát lövöldözzenek le. Alig is van már az egész vármegyében kutya. A nép nem tart egyet sem, az bizonyos. De hasonló állapotot lehet tapasztalni az ország más vidékein is. Nemcsak a müveit nemzetek nagy állatkedvelése hiányzik, hanem szándékosan pusztítják az állatokat, a hasznos, becsületes, nevelhető és szolgálatokra oktatható állatokat is. Ez a jelenség pedig nem olyan apróság, mint aminőnek első tekintetre látszik. Hozzátartozik ennek a gyűlölködő országnak a természetrajzához, mint igen szomorú és igen jellemző adat. Hogy becsülhetik itt az állatokat, mikor még az embereket sem tudják és akarják megbecsülni? Mikor annyi emberből hiányzik az emberséges jó érzés ? Mikor az emberek önzésből és gyűlöletből annyi bűnre képesek ? . . . A társadalomban, mely önzetlen emberszeretetre képes, finomult erkölcsi érzéknek kell kifejlődnie. Olyannak, mely arra kész, hogy a saját érdekét, legalább is apróbb érdekeit alá tudja rendelni a más előnyének, önzetlenül, pusztán emberségből. Ehhez lelki műveltség, pallérozottság szükséges. Az ilyen ember meg is tudja becsülni az embertársai erényét, jó szándékát, tisztességes törekvését. Az ilyen ember meg tudja becsülni a kutyáját is, amely nemes tulajdonságokkal ékes, szolgálatára kész s az ilyen ember nem tud lelkifájdalom nélkül másnak, még az állatjának sem fájdalmat, szenvedést okozni . . . Apró példák kitünően mutatják az igazságot. Ki nem próbálta még, hogy a szomszédja a villamoson maga mellé rejti csomagját az ülésre és közömbösen tűri, hogy a szomszédja az ülés szélén szorong miatta ? Semmiség az egész eset, de micsoda világot vet a lélek sivárságára, az emberséges érzés hiányára? Csak egyetlen kézmozdulat kellene, egy piczinyke előzékenység és embertársunkkal jót tehetnénk. Nem tesszük, sőt, ha az ülés szélére került utas felszólal, még méltatlankodást kap válaszul. Vagy más eset: A villamos Lapunk mai száma 12 oldal.
